Mindannyian migránsok vagyunk

„Büky Dorottya: Hátunk mögött a biztonságos otthon romjai, szeretett halottak, események, élmények valósága, melyek immár múlttá, emlékké váltak. Fájdalmas. Mi segíthet feldolgozni a veszteséget?

Feldmár András: Nincs olyan változás, ami ne járna veszteséggel. Egzisztenciánk kis csónakjában ülünk, ami mindig a jövőbe fúrja az orrát. Ha hátrafelé nézünk, minden távolodik, mindennek vége, soha nem lesz megint az, ami egyszer elmúlt. Ha előre nézünk, mindenféle közelít, kapkodjuk a fejünket, rettegünk, reménykedünk vagy vágyakozunk. Ha semerre se nézünk, akkor is haladunk, nincs megállás. Ha a kezünket a vízbe mártjuk, érezzük a sebességet: ez az itt és most. Ami elmúlik, amit elveszítünk, megsiratjuk, de visszafordulni is csak veszteségek árán lehet.

B. D.: Tragikus, amikor elveszítek valamit vagy valakit, aki addig az életem része volt.

F. A.: Ahogyan Ödipusz is vért könnyezett, talán a mi első könnyeink azok a vércseppek voltak, amelyek a köldökzsinór elvágásakor kibuggyannak. Könny és vér az ára, hogy megérkezünk a világba. Addigi lakóhelyünk teljesen romba dőlt, mint a migránsok mögött addigi életük. Születéskor elveszítjük lényünk felét, addigi társunkat, összekötőnket az univerzummal, a méhlepényt. Otto Rank tisztán látta, megérezte és páciensei álmaiból kikövetkeztette, hogy a magzat akkor adja meg a szülést megindító jelet az anyjának, amikor az életfélelmét, az ismeretlentől, újtól való rettegését legyőzi a halálfélelem. Ha ott marad, biztosan meghal, ha elindul az ismeretlenbe, talán meghal. Többnyire a talánt választjuk, és ezt nevezzük életkedvnek. Mindannyian migránsok vagyunk. Már a Paradicsomból is kiűztek minket, lángoló pallossal vigyáztak arra, nehogy visszamenjünk.”