„Számos eltérő stílusú formációban doboltál az elmúlt években. Melyik áll hozzád legközelebb, melyikből merítetted a legtöbbet ezek közül?
Mindegyik formációt másért szeretem, hiszen mind különböző energiákat mozdít meg bennem és a közönségben egyaránt. Jelenleg a Random Tripet nevezném a fő projektemnek, mivel ezzel a produkcióval játszom a legtöbbet, az utóbbi időben ezzel azonosítanak leginkább. A Random Trip nehézségét és a szépségét is az adja, hogy mindig más előadókkal játszunk együtt, és a színpadon találjuk ki a zenét. Természetesen van managementünk, ami hatalmas segítség, de a szervezői munkák jelentős részébe belefolyok, és csak ketten vagyunk fix tagok benne DJ Q-Cee-vel, így a művészeti vezetői szerep is rám hárul. Amennyiben a profitálásról beszélünk, a helyszínek különlegessége és a kapcsolati tőke szempontjából is ez a formáció vezet. Viszont ott a Turbo, a Fábián Juli & Zoohacker és a Tintanyúl gyerekzenekar is, melyek hiába képviselnek eltérő stílust, a cél egy és ugyanaz. A lényeg, hogy elringassuk, utaztassuk az embereket életkortól és stílustól függetlenül, és eközben mi is jól érezzük magunkat.
Gyakran hallhatunk olyan kritikákat, miszerint a magyar zenészek helyzete sokkal nehezebb a nyugati kultúrák tehetségeihez képest. Egyetértesz ezzel?
Ez egy meglehetősen kétoldalú dolog. Egyrészről megcáfolnám ezt, mivel jelentős társadalmi igény van a koncertekre, hiszen zenét adni és kapni egyaránt jó érzés. Az emberek szívesen eljárnak úgy beszélgetni, hogy egybekötik egy jó koncerttel – akár egy kis klub vagy egy romkocsma szintjén is. Számtalan helyszín programszervezői igyekeznek élőzenei programokkal megtölteni a kalendáriumukat, így míg van kereslet az élőzenére, addig a köztudatba kerülés sem olyan nehéz. Azonban mi, zenészek sokszor csak a saját kameraállásunkból látjuk igazán a helyzetet, és arról nagyon keveset tudunk, mennyire nehéz is kitermelnie egy helynek azt a pénzt, ami egy sikeres estéhez szükséges. Ennek köszönhetően az igazán populáris helyek tudnak csak labdába rúgni, és egy idő után valóságos misszióvá válik ennek megoldása a programszervezők számára. De azt látjuk, hogy mindezek ellenére igényt tart rá a közönség, és a zenészeknek is fontos kipróbálni magukat klubszinten, hiszen ez vezet a nagyobb lehetőségekhez.
Másrészről viszont meglehetősen telített a piac, a fesztiválok pedig korlátozott számú színpadot indíthatnak csak, ahová a siker érdekében a már befutott, népszerű bandákat hívják meg (néhány kivételt leszámítva), ezáltal háttérbe szorulnak a kevésbé ismert, feltörekvő fiatalok. Egy másik mód a köztudatba kerülésre a tehetségkutatókon való indulás. Ezen vetélkedők nagy része irreálisan lerövidíti a hírnévhez vezető utat, és rögtön mély vízbe kerülnek az előadók. Ez a siker viszont csak rövidtávú, hiszen elképesztő gyorsasággal termelődnek az új sztárok, a régiek pedig hamar feledésbe merülnek, ha nem fektetnek szívós munkát a fejlődésbe. Persze láthatunk kivételeket is, mint például a Nagy-szín-pad verseny, amely valós oldaláról fogja meg a zenésszé válást, és nem a haj, a smink, a vizuális elemek és a táncosok jelenléte a legfontosabb szempont.” 
