Nők a munka frontján

„A háború a huszadik század közepéig tipikusan maszkulin műfaj volt, ez ugyanakkor aligha jelentette, hogy a nők teljesen kívül rekedtek volna a küzdelmeken. Harcos amazonokat ugyan az első világháború lövészárkaiban nem láthatunk, a korszak nőtársadalma a hozzátartózók utáni aggódásnál messze többet tett. A családfenntartói szerepbe kényszerült nők tömegei kötöztek sebet, főztek ebédet, gyűjtöttek ruhát, vagy klasszikus férfi munkákat vállalva oltottak tüzet, és vezettek autót. A Balassi Intézet az első világháború elfeledett nőinek, nagymamáink, dédnagyanyáink emlékének szentelte új kiállítását.

A kép éltesebb bal oldali nőalakja elegáns polgári viseletben áll, kesztyűbe bújtatott jobb kezét sétapálcára kulcsolva, beszélgetőtársának öltözéke ugyanakkor már jelzi, hogy nem a fin de siècle »boldog« békeideje valamely őszén járunk: csukaszürke katonás zubbony, oldaltáska, persely és vöröskeresztes karszalag. Hadik Karolina grófnő és Apponyi Albert grófné beszélgetnek az első világháború Magyarországán az egyik – az utcaképhez szervesen hozzátartozó – »hazafias« gyűjtés szünetében. Ezeknek a mindennapos akcióknak a célja általában a katonaság szükségleteinek az enyhítése volt, vagy az a sokszor a nyomor szélén billegő hozzátartozóik segítését szolgálta. Súlyt rendszerint egy-egy arisztokrata személy (általában szintén nők) vezetése kölcsönzött a mozgalmaknak. Különösen ismert volt a Vöröskereszt tevékenysége és Auguszta főhercegné (József Ágost főherceg felesége) karitatív mozgalma, a már 1914 nyarán megalakult Gyorssegély – Auguszta alap, amely nem csak adományokat gyűjtött a rászorulóknak, de külön kórházvonatot is működtetett. A sokszor egymással is együttműködő háborús segélymozgalmak gyűjtéseiről és felhívásairól az újságok is rendszeresen beszámoltak.

Az, hogy a háború fokozottabban veszi igénybe a hátország támogatását és kitartását, nem volt eleve tervezett. A küzdelmek rövid lefolyásával számoló hadvezetés mielőbbi békével számolt, az események azonban a kezdet kezdetétől nem várt forgatókönyvet követtek. A korai orosz mozgósítás, a szerbek harcos ellenállása és az addig győztesen előrenyomuló német hadsereg Párizs környéki megtorpanása a Nagy Háború »villámháborús« szakaszának végét jelentették. Az elhúzódó háború a férfiakat nélkülöző termelési szektor eredményeinek a visszaesésével járt, amit a hadifoglyok fokozott igénybevételével csak tompítani lehetett, tartósan megoldani nem.

A rendszer a korszak nőitől mindenekelőtt a háborús célok melletti kiállást, kitartást és állhatatosságot követelt meg, amit a propaganda eszközeivel is népszerűsítettek. A tipizált nőideál az elkötelezett »honleány« volt, aki nemcsak részt vállal a társadalmi gyűjtésekben, de személyes példamutatásával is erősíti a nemzeti összefogást. Ha tud, erőn felül adakozik háborús célokra, hadikölcsönt jegyez és a kórházban is kiveszi a részét a sebesültek ápolásából. Mindezeken túl élen jár a visszafogottság mezsgyéjén is: ruházati igényeit szűkebbre szabja és megelégszik a piac osztrák-, de különösen a magyar árucikkeivel, a konyhában pedig ahogy tud, takarékoskodik. Az 1915-től általánossá váló jegyrendszer, a közszükségleti cikkek terén jelentkező hiány és a magas árak a propaganda mellett is fokozott túlélési praktikák érvényesítésére és a meglévő alapanyagokra épülő kreativitásra szorították a nőket. Több, külön »háborúsételekre« specializálódott szakácskönyv is megjelent a korszakban, és nagy sikernek örvendtek az ekkor indított főzőtanfolyamok is.

A nők fokozottabb társadalmi szerepvállalásában jelentkező elvárás jótékonyan hatott az addig jobbára elkülönülten élő arisztokrácia életvitelére is. Hölgytagjai ekkor kezdenek tömegesen jótékonykodni, vagy »vonultak be« maguk is – többnyire képesítés híján – valamely kórház, vagy sebesültgondozó önkéntes ápolónői közé.”