Európa dekódolása

„Ha ismered az ellenségedet és ismered önmagad, tiéd lesz a győzelem.” (Szun-ce: A háború művészete) 

Azt állítom, hogy Európa jelenlegi helyzetéhez jelentősen hozzájárult, hogy elbizonytalanította magát. A ránk jellemző európai kulturális kódok és viszonyítási pontok felszámolásával eleve hátrányba kerültünk. Kettős problémával nézünk szembe a jelenleg lappangó háború pszichikai frontján: ellenségeink túl magabiztosak, mi viszont nagyon is bizonytalanok vagyunk. Előbbi nehezen befolyásolható, utóbbiról viszont mi magunk tehetünk. Változtatni tehát ezen lehet.

A háborús győzelem jelentős részben önismeret kérdése. Fel kell tennünk és meg is válaszolnunk a következő négy kérdést, hogy átlássuk, milyen információ-hiánnyal küszködünk. Az egyik póluson az Iszlám Állam áll, a másikon az Európai Unió:

1. Mit tud magáról az ISIS? – Mindent, emellett eltökélt és határozott.

2. Mit tudunk róla mi? – Nem eleget.

3. Mit tudunk mi magunkról? – Egyre kevesebbet, kultúránk elbizonytalanodott, identitásunk meggyengült.

4. Mit tud rólunk az ISIS? – Sokat, főleg gyengeségeinket ismeri.

*

Egyik barátom azzal álmodott, hogy az Iszlám Állam Toyota Hiluxai a Krisztina körúton járőröznek. Ez valójában az ellenség álma. Az irracionális fantázia és a mindennapi (tele)valóság bizarr keveréke arról tanúskodik, hogy a „jelenvaló veszély” (Norman Podhoretz) átjutott a tudat küszöbe alatt. Az ellenség immár valóban „belül van” (Böcskei Balázs). Belül, azaz Európa határain belül, kultúránk szétroncsolt szövetének gyenge szálacskái között, elménk tudattalan részében. A határok átjárhatósága a terror elkövetőire is vonatkozik, a „tőke szabad mozgása” (mint az egyik európai „érték”) a szaúdi befektetésekkel együtt érkező imámok fizetésére is érvényes.

A halálkalifátus videóit és képeit szánt szándékkal úgy készítik, hogy leginkább ránk legyenek hatással. Az Oszama bin-Laden-féle VHS-en terjesztett, szemcsés, hosszadalmas, arab nyelvű átkozódásokat tartalmazó felvételek helyett itt látványos, rövid, feszesen vágott, angol nyelvű, érzékekre ható, de mindenekelőtt brutálisan realisztikus és realisztikusan brutális klipekről van szó. Az ezredforduló al-Kaida-videói statikusan „beígérték” a terrort, napjaink ISIS-videói viszont működés közben mutatják be azt.

A nyugati vizuális kultúrához hiánytalanul igazodó és persze saját, közel-keleti közegében is fogyasztható, HD-kamerával felvett, lassított felvételekkel és nyomatékos fenyegetésekkel tarkított klipek a terror audiovizuális menedzsmentjének új korszakát jelzik. Nincs szétesett, dropos videószalag, helyette bármilyen internetes platformon gyorsan terjeszthető, félreérthetetlen erődemonstráció zajlik. A terror brand-építésében az Iszlám Állam nem csak, hogy élen jár (érdemes összehasonlítani PR-termeit az al-kaidás al-Nusra Front nem túl látványos videóival), de az exploitation-mozikhoz hasonlóan „kizsákmányolja” az egyes témákat azzal, hogy profin rendezett toborzó-anyagaiban minden olyan attribútumot felsorakoztat, amely a terror bizarr vonzását sugározza (fegyverek, kaland, legyőzhetetlenség, kérlelhetetlenség). Az ISIS ijesztő sivatagi show-jában minden valóságos, tényleg megtörténik. A propagandánál már csak a megvalósulás rémisztőbb.

*

Gamification – így nevezzük azt, amikor az Iszlám Állam a könnyebb azonosulás, a nyelvi és érzelmi kódolás elősegítése és a népszerűségszerzés érdekében úgy készíti el videóit, mintha azok a Call of Duty világában játszódnának: tankra szerelt GoPro-kamera, harctéri drónfelvétel, videójátékokhoz hasonló szűrők és effektek, X-Box-grafika. „Jobb, mint a játékban” – mondta harctéri tapasztalatairól egy Nagy-Britanniából érkező dzsihadista. Ezzel szemben mi azt mondjuk a merényletekre, támadásokra, hogy „olyan volt, mint a filmeken.”

Mindez komoly percepciós szakadékot jelez, amelynek mentális következményei sem maradnak el. A dzsihád-dizájn túlfényezett harctéri fotókból, az ég felé mutató mosolygó szakállas férfiakból, AK-kontúrokból és fekete zászlókból áll. A Paradicsomban való találkozóra invitáló szépiás fotók mellett legalább annyi, ha nem több olyan kering, amely igazi életet, kalandot, közösséget és célt kínál. De a toborzóvideók tulajdonképpen nem is vallásháborúra hívnak fel, hanem egy sikertelen és haszontalan élet eldobására. Jellemző felirat egy képen: „Néha a legrosszabb múltú emberek írják a legszebb jövőt.”

A felvételeken ábrázolt explicit brutalitás annyira nyílt, leplezetlen, számunkra szokatlan, hogy a képsorok sokkoló hatása bénultsággal és zsigeri lefagyással jár. A líbiai Iszlám Állam-vilajet által forgatott videón például etióp keresztényeket fejeznek le, máskor tankkal hajtanak végig hadifoglyon vagy autó után kötik őt. A ketrecben élve elégetett jordán pilóta és a felgyújtott kurd szabadságharcosok mellett a sharia ezer évvel ezelőtti szabályai szerinti lefejezések, végtagcsonkítások, kövezések, keresztre feszítések és épületről való ledobások (ez a homoszexuálisok büntetése) láthatóak a videókon és képeken. A gyilkosságok nyílt ábrázolása számunkra sokkoló, Rakkában és az elfoglalt szíriai, iraki területeken mindennapos. Kérdés, hogy kinek szól az üzenet? Egyfelől azoknak, akiket katonai és politikai szempontból meg akarnak félemlíteni a térségben (a cél: hódoljanak be, dezertáljanak, harci moráljuk romoljon). Másfelől azoknak, akik csatlakoznának hozzájuk, hogy érezzék: „köztünk lehetsz valaki”, „állj közénk”. Harmadrészt viszont nekünk. A videók kialakítása arról tanúskodik: az Iszlám Állam tudatos stratégiát alkalmaz arra, hogy az európai közvéleményt sokkos állapotban tartsa.

*

A fragmentált identitású, vallási, családi és kulturális hovatartozásában bizonytalan, szociokulturális közegét maga mögött hagyó második-harmadik generációs, bevándorló családból származó fiatalok számára már sem az iszlám nem jelent erkölcsi hálót, sem az európai kultúrkör (ez nem más, mint a zsidó–keresztény kultúra és annak szekularizált öröksége, valamint a görög–római gondolati-intézményi hagyomány) nem ad fogódzót.

Előbbi, vagyis a muszlim előírások betartása többnyire a kontinensre először érkező (nagy)szüleik számára sem volt már elsődleges, akik viszont még kaptak valamit Európától: jobb életet, szociális hálót, munkát, tartást, valahová tartozást, szemben posztkoloniális – maghrebi, közel-keleti – hazájukkal, ahol zűrzavar, polgárháború, diktatúra és szegénység uralkodott.

A második-harmadik nemzedék számára ez már nem eredmény, nem kihívás, maximum alanyi jogon járó juttatás, annak is kevés. A posztmodern korszak legkevésbé sem ironikus vonása, hogy az algériai és marokkói bevándorlók leszármazottai olyan tanokhoz térnek vissza (legalábbis a szavak szintjén), amelyeket már nagyapáik sem követtek odahaza. Sokan vannak, akik öröklött kultúra híján az iszlámmal a szélsőséges értelmezés formájában találkoznak először. A szalafista fundamentalizmus és a dzsihád-turizmus ebből a szempontból inkább digitális cseppfertőzés útján terjedő vírus, mintsem a muszlim előírások maradéktalan európai betartását követelő mozgalom. Ettől persze még veszélyesebb és (kulturális, nemzetbiztonsági, katonai) felderítése is nehezebb. Mit tehet egy francia társadalomba már integrálódott apa, aki a ’90-es évek afganisztáni/algériai/palesztin iszlamizmusa elől menekült, s most azzal szembesül, hogy fia Szíriába ment harcolni ugyanezért?

Utóbbi probléma, vagyis az európai kultúra elbizonytalanodása kézzel fogható, le nem tagadható. Nem csak az uniós vezetők tehetetlenségéről, cselekvésképtelenségéről, koncepciótlanságáról és generális alkalmatlanságáról van itt szó (a szíriai bombázásokat nemzetállamok végzik, tehát a klasszikus antiliberális realista iskola szerint mennek végbe), hanem a kulturális önfelszámolás félreérthetetlen szimbólumairól. Bár, ha jobban belegondolunk, ez a folyamat már nem is csak jelképes. A tényleges, fizikális önfelszámolás Európa kulturális dekódolásával egyszerre zajlik. Három példa következik:

1. Tavaly Brüsszelben a Molenbeek melletti történelmi belváros főterén nem állítottak karácsonyfát, mondván, az sérti a szomszédban lakó muszlimok érzékenységét.

2. Felröppent a hír, hogy Norvégiában az egyházakat felkérték, hogy amennyiben menekülteket fogadnak be, takarják le a keresztény jelképeket, mert azok zavarhatják a többségében muszlim migránsokat. (A hírt azóta cáfolták, de a jelenség jellemző, és az is, hogy minden további nélkül el tudjuk hinni, hogy már itt tartunk.)

3. Olaszországban egy iskolaigazgató betiltotta a karácsonyi ünnepséget és a karácsonyi dalokat, méghozzá az intézmény kulturális sokszínűsége hivatkozva.

Tegyük világossá: a keresztény jelképek csupán két csoport szemét csípik: a vahabita Sharia4Belgium mozgalomét és a hozzá hasonló csoportokét, valamint a hiper-PC európai liberálisokét. Utóbbiak eszmei eredői között sok mindent megtalálunk (északi-európai „lélek-welness-ben” utazó protestantizmus, pacifizmus, emberi jogi doktrinerség, multikulturális szemlélet, kulturális relativizmus), de mindennek alaphangja mégis a világ veszélyességéről való szándékos tudomást nem vétel.

Miután Európa önnön maga mozdítja el és számolja fel az identitását jelző és meghatározó elemeket, sem az asszimiláció elvárásai nincsenek tisztázva, sem a belső kohézió nem biztosított. Valójában a menekültek sehol sem kérték a keresztény jelképek eltávolítását és a karácsony megünneplése sem sérti őket. (Furcsa helyzet lenne, ha Kairóban elhallgatna a müezzin, nehogy felzaklasson katolikus menekülteket.) Ez a fajta kéretlenül követelőző Willkommenskultur a rossz lelkiismeret torz kompenzációja, amely fakadhat a kolonizációból, a globális egyenlőtlenség iránt érzett felelősségből, vagy bármilyen más lelkiismeret-furdalásból. De végeredményben nem más, mint önfeladás.

*

Brüsszel a „diszkurzív demokrácia” gyakorlatában odáig ment, hogy a párbeszéd görcsös követelése közben nem maradt mondanivalója. Az EU előbb önmaga mondott le arról, hogy hozzá asszimilálódjanak a földjére belépők; s most már azt is veszélyben forog, hogy azt meg lehessen különböztetni, mi az európai és mi nem az. Így a bevándorló háttérrel rendelkezők és a mostani migránsok számára új hazájukban még kevesebb kulturális fogódzó lesz, amely saját identitásuk megélését is elbizonytalanítja majd. Arról nem is beszélve, hogy ők már kész – gyakran a hazaihoz hasonló integrációjú – muszlim hálózatokba érkeznek, amelyek a mecsetek, halal mészárszékek, fodrászatok, könyvesboltok és élelmiszerüzletek otthonosságával (és elzártságával) veszi körül őket. Gyakori, hogy az újonnan érkezők figyelmeztetik az évtizedek óta itt élőket: ne igyanak alkoholt, a nők ne járjanak dolgozni és takarják el a hajukat, akár arcukat is.

Az előbbiek folytán jöhetett létre az az elsőre logikátlannak tűnő állapot, hogy a párizsi merénylet végrehajtói közül többen – ez sok Nyugatról az Iszlám Államhoz csatlakozóra is elmondható – fiatalabb korukban, vagy a merényletek idején is nem-muszlim életmódot folytattak. A hirtelen megtérések és a neofiták buzgalma mellett határozottan jelen van tehát az a jelenség is, hogy a fundamentalista tanok nevében elkövetett merényletek végrehajtóinak életmódja valójában nem felel meg annak a szélsőséges Korán-értelmezésnek, amelyet magukénak vallanak. Ez pedig még nehezebbé teszi az ellenség megnevezését és beazonosítását, és arra enged következtetni, hogy a puszta vallási fanatizmuson túl valami más probléma is van. S akkor még nem választottuk szét azt, hogy hol végződik a homegrown terrorizmus és hol kezdődik a terroristák Európába exportálása. Lehetséges, hogy az iszlám radikalizációja mellett a radikalizmus iszlamizációjáról is szó van.

Félve vonjuk le azt a következtetést, hogy ha Európa ebben a konfliktusban bármiben hibás, akkor önképe, önismerete és öntudata feladásában biztosan az.

*

A történelem nem ismétli önmagát, de tanulni lehet belőle. A véletlen, a nem várt, az esetleges, az egyszeri és a banálisan ostoba események számtalanszor módosítják a mégoly briliáns terveket, de bizonyos törvényszerűségek mégiscsak érvényesülnek. Ilyenek a következők is, főként konfliktushelyzetben: 

1. Az ellenség pontos és önmagunk helyes ismerete a győzelem alapfeltétele.

2. A harcmező ismerete felér a győzelem felével.

3. Védhető területet feladni stratégiai hiba.

4. A jól szervezett hadsereg felülkerekedik a szervezetlenen.

5. Aki a szabályokat diktálja, előnyben van.

6. Az önvédelmet gátló tényezők az ellenség kezére játszanak.

7. A rejtőzködés/álcázás taktikai előnyt biztosít.

8. A morálisan gyengébb hadsereg veresége valószínűbb.

9. A pszichikai megfélemlítés ellen közös mítoszok kellenek.

10. A demográfiai többlet helyet keres magának.

Ebből kell kiindulni az elkövetkezőkben.