Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Recenzensünk a régi borító miatt siklott át a regényen, az új miatt olvasta el, most mégis a régi tetszik neki. Kilenc éve jelent meg itthon Richard Morgan remek cyberpunk regénye, a Valós halál. Nem is akarunk sok újat mondani róla ennyi idő távlatából, így hétvége alkalmából azonban elfilozofálunk a könyvek újraburkolásának jelentőségén.
Napok óta ezen töröm a fejem: vajon hogy történhetett, hogy az elmúlt években egyszer sem akadt meg a szemem Richard Morgan Valós halál című cyberpunk-regényén? Szeretem a cyberpunkot, az Agave Könyvek működését nagyjából a kezdetek óta figyelemmel követem, biztos, hogy volt a kezemben a könyv és olvastam a fülszöveget is. Valamiért mégis csak most, a megjelenés után kilenc évvel keltette fel érdeklődésemet a történet.
Ami egyébként a következő: a jövőben az emberek tudatukat egy erre kialakított tárolóban tartják, így akinek van elég pénze, tulajdonképpen halhatatlan, és olyan gyakran cserélgeti a testét, ahogy akarja. Takeshi Kovacs ugyan nem gazdag, de Küldöttek speciális alakulatában volt már szerencséje néhány testhez. A kelet-európai munkások és japán vállalkozók által benépesített Harlan Világáról származó ex-katonát éppen társával együtt kapcsolják le és dugják tudattokját a tárolóba, mikor a Földön valakinek szüksége lesz rá.
Laurens Bancroft, az egyik gyakorlatilag halhatatlan milliárdos ugyanis öngyilkos lett, megsemmisítve tudattokját is – persze a biztonsági mentésnek hála felélesztették, így viszont semmire nem emlékszik az egészből. Kovacsot kéri fel a furcsa ügy felgöngyölítésére – a férfi tudatát átrepítik a Földre, ahol új testet kap. Az ügy kezdettől fogva bűzlik; a Földön meglátása szerint mindenki idióta, de legalábbis furcsa; ráadásul amióta csak újraburkolták, tapad rá egy helyi rendőrnő.
Innen indul a történet, hogy aztán rendkívül eseménydúsan pörögve, az évszázadok alatt megváltozott, még mindig mocskos világot kellőképpen bemutatva végigrobogjon 467 oldalon, és végül elérjen a végkifejletig. Nem akarok nagy okfejtést írni, hiszen végtére is egy kilenc éves könyvről beszélünk, mindenesetre: nagyon élvezhető, remekül megírt könyvről van szó, ahol csak néha nem értettem, hogy egészen pontosan mi történik, vagy ki is egy-egy felbukkanó szereplő. A történet végül összeáll, bár maradnak benne kissé sántikáló részek.
Sikeres újraburkolás?
Ami biztos: idén azért olvastam el újra a fülszöveget, aztán magát a regényt, mert a könyv új borítóval jelent meg a Magyarországra látogató szerző új kötetével, Az acél emlékével egyidőben (kritika az utóbbiról). Az Agave Könyvek teljesen új borítóval állt elő: mint fent látszik, a 2006-os egy koponyát ábrázolt a már említett tudattokkal; az új pedig a regénybéli, nagyon cyber és nagyon punk Öbölváros egy részletét villantja fel, az egyik balkonon talán a főhőssel.
Szóval miért csak most jutottam el eddig a regényig? Valószínűleg tényleg arról lehet szó, hogy az eredeti borító abban az időben nem volt elég figyelemfelkeltő számomra, a mostani pedig ebben az időszakban igen. Egyébként is jelzésértékű, ha valamiből újranyomás van; hát még úgy, hogy időt és pénzt fordít a kiadó egy új borítóra. Szóval tetszett az új borító, megakadt rajta a szemem, még cikket is írtam róla akkor.
A furcsa helyzet viszont az, hogy most, párszor megnézve jobban tetszik a 2006-os borító. Ötletesebb, többet árul el a regényről, meg úgy általában véve menőbb. Paradox helyzet ez: úgy járok, mint a regény szereplői az újraburkolásokkal – a végén már azt sem tudják, mibe is voltak szerelmesek. A testbe? Vagy a testben lévő tudatba? A megoldás az, hogy hiábavaló lenne a legjobb újraburkolás, a legkirályabb borító, ha maga a tartalom nem lenne elég jó.
Esetemben mindenesetre sikeres volt ez az adott borítócsere: most már erősen kíváncsi vagyok Morgan többi könyvére is.