Dan Simmons: Ílion

„Simmons gyakorlatilag fogta a klasszikus európai (a földrész, nem a hold, utóbbi egyébként is Európé névre hallgat magyarul) irodalmat és részben újraértelmezve kegyetlenül összemixelte. Tette olyan érzékkel és tehetséggel, ahogy egy ügyesebb cukrász (vagy nagymama) keveri a süti alapanyagait, az olvasó pedig - némi képzavarral élve - örömmel mazsolázhat a felismert utalások között, miközben a regény saját jogán is rettentően szórakoztató, ha valaki már az Íliászt is elfelejtette általános iskola nemtomhányadik' osztály óta, ne essen kétségbe. Amúgy az Ílion az újraolvasáshoz (legalábbis Homérosz és Shakespeare vonatkozó műveit tekintve) is simán kedvet csinál, a teljességre törekvők a regény hatszázhatvan oldala mellé simán beiktathatnak még egyszer ennyit.

A Hyperiont és a Hyperion bukását ismerve egyébként aggódtam, hogy mi lesz a kötet végén, előbbi ugye elég durva cliffhangerrel zárul, szerencsére Simmons itt finomabban bánik az olvasók idegeivel. Nem mondom, hogy le van kerekítve a sztori, mert nagyon nincs, sőt, a történet egészét tekintve a lényeg nyilván az Olymposban jön, de azért sikerült ott abbahagyni, ahol valamelyest nyugvópontra jutnak az események.

Nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni a könyvről. Simmons ismét jól eltalálta a karaktereket és a történet ritmusát, világépítésben is kiemelkedő, eddig simán az év sci-fije az Aurorával karöltve. Ráadásul, a Hyperionhoz hasonlóan megint olyan regény, amivel megátalkodott klasszikus szépirodalom-rajongó ismerőseinket is biztonságosan terelgethetjük a sci-fi felé, erre senki nem fogja azt mondani, hogy á, ez is csak egy ócska ponyva. Minőségi irodalom a javából, szórakoztat és elgondolkodtat, teszi mindezt rendkívül magas színvonalon, csak ajánlani tudom.”