„A szerző regényein, így a Nemo kapitányon is az látszik, hogy sokkal markánsabban van jelen benne a műfaji irodalom. A kalandregény hatásmechanizmusával építkezik és megtűzdeli azt nem kevés tudományos ismeretterjesztéssel, amelyet ráadásul olyan remekül egyszerűsít, hogy korának legnagyobb ifjúsági/young-adult regényírójává nőtte ki magát. Azáltal viszont, hogy az alapját zsánerirodalom képezi még nem tör ki a proto-sci-fi béklyói közül. Ahhoz ugyanis az kell, hogy ne csupán segédeszközként használja a tudományosságot. Márpedig egy Verne-regényt folyamatosan épít a tudomány és a fantasztikum elegye, amely az általa felfestett világ integráns részét képezi, sőt nem ritkán magyarázatul is szolgál a cselekmény során, ha pedig éppen nincs kellően jó magyarázata, akkor jöhet a zsáner mai formájában is előszeretettel használt áltudományosság, amellyel ráadásul képes a legvadabb fikciót is a realitás talajára hozni.
És ha már szó esett arról, hogy az író kora legismertebb ifjúsági szerzője volt, akkor nem mehetünk el amellett sem, hogy milyen hatalmas – az irodalomtörténeti mellett – Verne kultúr- és mentalitástörténeti jelentősége. A Georges Duby által szerkesztett kétkötetes Franciaország története című monográfia ugyanis foglalkozik a második császárság korának kultúrtörténeti vonalával is. A mű szerint két generációnyi folyamatos forradalom és háborúskodás után ugyanis Franciaország olyannyira kifulladt, hogy a francia társadalomból és néplélekből egész egyszerűen kiveszett a kalandvágy a XIX. század második felére. A “kaland” egésze III. Napóleon császári monopóliuma lett, aki előszeretettel bukkant fel vad és merész ötletekkel az egész világpolitika területén (ennek talán legjobb példája, hogy megtetetett egy Habsburgot Mexikó császárának), ami ki is elégítette a forradalom kezdetétől számított nemzedék minimálisra csökkent kalandvágyát. A negyedik nemzedék – akik ekkor voltak gyerekek – azonban visszanyerte ezt a szükségletét, amely elsősorban Verne műveinek volt köszönhető.”