„A Színművészetin mit tanult a filmes színjátszásról?
Szinte semmit. Egyetlen, egyhetes kurzusunk volt Szabó Istvánnal, ahol Csehov Három nővérét vette fel kamerával. Szóval ez sem volt igazi filmes oktatás. Bár amit az első órán elmondott, az a mai napig bennem van. Definiálta azt a csodát, hogy mi történik akkor, amikor egy arc feltűnik a vásznon, megnyílik neked, és akár egyetlen tekintetben látod a változásokat, hogy nézőként le tudod olvasni, mire gondol. Ezen felül a filmes színjátszást gyakorlatban sajátítottam el. S még mindig tanulom.
Tegyük fel, ha Magyarországon meg lehetne élni filmszínészként, el tudta volna engedni a színházat?
Nem hiszem. Mondom ezt annak tudatában, hogy ha holnap abbahagynám a szakmát, valószínűleg a filmszerepeim miatt maradnék valamiért emlékezetesebb. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznám, hogy a színház ma sokkal kevesebb figyelmet kap, mint a film. (...)
Az Aranyélet című HBO-sorozat viszont a jelenről szól, egészen pontosan arról, hogy mutyiországban élünk.
Így van. Már annyi mutyizáson túl van ez az ország és a társadalom, hogy szinte megszámolhatatlan az azonossági pontok száma a mindennapi életünk és az Aranyélet szereplői között. Például, amikor egy egyik jelenetben a Bazilikánál a sétálóutca közepén megáll egy Porsche, kirakja a rokkantkártyát, akkor nagyon sok ember fogja ugyanazt gondolni. Pláne, amikor kiderül, szlovák rendszáma van az autónak. A mutyinak már jelképrendszere van a társadalmunkban. Ez tragikus. Mi meg most megpróbálunk tükröt tartani.”