„Alig van annál jobb üzlet, mint eladósodó, de működőképes államokat a hitelminősítők segítségével folyamatosan felsrófolt kamatszinten hitelezni, tudván, hogy ha – némileg túllőve a célon – esetleg bekövetkezne a fizetésképtelenségük, a »bankmentő« csomagok mindig rendelkezésre állnak. Régiónk esetében pedig az unió folyamatosan fenntartotta a csatlakozás lehetőségét, de sokáig állandó távolságban lebegtette konkrét időpontját. Közben azonban elvárta (lelkes vagy cinikus kollaboránsai által részben túl is teljesíttette) nemzetgazdaságaink felnyitását, piacaink szabaddá tételét. Lévén, hogy az unió centrumországai masszív gazdasági erőfölényben voltak, ez a tagjelölt országok különböző mértékű, de általános lerablásához vezetett.
Az ideológiai magyarázat erre a szocializmus gyenge versenyképessége. Ám arról kevés szó esik, hogy olyan hatalmak cégei »privatizálták el« – a liberalizálás jegyében és azt (meg)követelve – nemzeti vagyonainkat, amelyek annak idején kemény protekcionista politikával erősödtek meg versenyképesebb konkurenseikkel szemben. Az egyenlőtlen versenyből logikusan fakadó piaci hódítás történt: a nemzeti vagyon kisebb-nagyobb (nálunk nagy) részének eltűnése, illetve külföldi kézbe jutása, tömegessé váló munkanélküliséggel, az addigi szerény létbiztonság megrendülésével, az átlagos életszínvonal különböző mértékű (nálunk drámai) süllyedésével, miközben ráadásul az államadósság is tovább növekedett. Mindez statisztikailag vitathatatlanul mutatja a csatlakozási folyamat birodalmihódítás-jellegét. A 2008-ban kezdődő válság a déli periférián ugyanezt megismételte, sőt a mediterrán országokban a munkanélküliség még súlyosabbá is vált.
Az ilyen helyzetekben szükségszerűen bekövetkező politikai radikalizálódás ellen az unió politikai elitje és helyi fiókszervezetei csupán ráolvasással vennék fel a harcot. »Hivatalosan« senkinek nem jut eszébe, hogy éppen a nálunk már évtizedek óta tartó, mégis folyamatosan hiányolt, délen néhány éve erőltetett »strukturális reformok« terelgetik a weimari útra az elnyomorodó tagállamokat. A neoliberális fordulattal Európa vezetői elfelejtik, mert pillanatnyi érdekük elfelejteni a harmincas évek tanulságait, amelyeket pedig a II. világháború szörnyű tapasztalatai alapján egyszer már megtanulni és megfogadni látszottak: a politikai radikalizmus kipróbált és bevált, klasszikus ellenszere a szolidaritás. Aminek hiányában a történelem, természetesen, kezdi ismételni önmagát. A hivatásos antifasiszták meg csodálkoznak…”