A szolidaritás hiánya okozza a politikai radikalizmust

„Alig van annál jobb üzlet, mint eladósodó, de működőképes államokat a hitelminősítők segítségével folyamatosan felsrófolt kamatszinten hitelezni, tudván, hogy ha – némileg túllőve a célon – esetleg bekövetkezne a fizetésképtelenségük, a »bankmentő« csomagok mindig rendelkezésre állnak. Régiónk esetében pedig az unió folyamatosan fenntartotta a csatlakozás lehetőségét, de sokáig állandó távolságban lebegtette konkrét időpontját. Közben azonban elvárta (lelkes vagy cinikus kollaboránsai által részben túl is teljesíttette) nemzetgazdaságaink felnyitását, piacaink szabaddá tételét. Lévén, hogy az unió centrumországai masszív gazdasági erőfölényben voltak, ez a tagjelölt országok különböző mértékű, de általános lerablásához vezetett.

Az ilyen helyzetekben szükségszerűen bekövetkező politikai radikalizálódás ellen az unió politikai elitje és helyi fiókszervezetei csupán ráolvasással vennék fel a harcot. »Hivatalosan« senkinek nem jut eszébe, hogy éppen a nálunk már évtizedek óta tartó, mégis folyamatosan hiányolt, délen néhány éve erőltetett »strukturális reformok« terelgetik a weimari útra az elnyomorodó tagállamokat. A neoliberális fordulattal Európa vezetői elfelejtik, mert pillanatnyi érdekük elfelejteni a harmincas évek tanulságait, amelyeket pedig a II. világháború szörnyű tapasztalatai alapján egyszer már megtanulni és megfogadni látszottak: a politikai radikalizmus kipróbált és bevált, klasszikus ellenszere a szolidaritás. Aminek hiányában a történelem, természetesen, kezdi ismételni önmagát. A hivatásos antifasiszták meg csodálkoznak…”