Könnyű szeretni azt, hogy „én vagyok az apád”

„Viszont egy ilyen hatalmas univerzum esetében gondolni kell korlátokra is, nem igaz? Nyilvánvaló, hogy szép költségvetéssel dolgozhattak, és tág az a világegyetem, amelyhez nyúltak. Voltak-e korlátok, amelyeket maguknak állítottak fel, akár a filmkészítés, akár a cselekmény tekintetében, bármi olyan, ami segített a célokra összpontosítani?

Azt vettem észre, hogy korlátok között jobban érzem magam. A Lost esetében, amikor az ABC vezetője, Lloyd Braun felhívott, hogy szeretné, ha előrukkolnék egy repülőgép-szerencsétlenség túlélőiről szóló tévésorozattal, emlékszem, arra gondoltam, ilyet én gond nélkül kitalálok, és meg is történt — nagyon, nagyon hamar. Az volt a jó, hogy meglehetősen konkrét feladatot adott. Így amikor visszahívtam, és elmondtam, mi jutott eszembe, sokkal furcsább ötleteket hallhatott, mint azt valaha is gondolta volna. Ő egy amolyan hajótöröttekről szóló sorozatban gondolkodott. Ám a korlátok, amiket állított, szokatlan ötleteket inspiráltak. Korlátok nélküli, furcsa ötleteket. Ha nincsenek határok, ha azzal hívott volna fel, hogy csináljak egy furcsa sorozatot, azt gondoltam volna, hogy nem tudok ilyet. Mire gondol egyáltalán?

A Star Wars határtalan, ha a világára, a karaktereire, a konfliktusaira gondolunk. Amikor elkezdtünk dolgozni a filmen, Larryvel listát írtunk azokról a dolgokról, amelyekről tudtuk, hogy számunkra érdekesek, amiket látni akartunk vagy fontosnak tartottunk. Van egy komoly kihívás ennek a filmnek az elkészítésében: minden apró részleten — legyen az egy jelmez látványterve, a zene, vagy egy díszlet berendezése — látszódnia kell, hogy az a Star Warsból való. A Star Warst kaptuk örökül! Ezt nem lehet félvállról venni. Érteni kell a dizájnnal kapcsolatos döntéseket, mert minden fontos. Ugyanakkor ez még csak Star Wars. Úgy értem, önmagában semmi sem lesz érdekes amiatt, mert annak a bizonyos galaxisnak a része.

Például amikor ott voltunk a díszletek között, és forgattunk, minden alkalommal fantasztikus élmény volt Harrison Fordot Han Solónak öltözve látni. Vagy ott volt egy fickó — egy rohamosztagos! —, aki pont úgy nézett ki, mint egy rohamosztagos. Emlékszünk annak a hangulatára, amikor a gonosztevő kisétál az űrhajójából? Vagy a TIE vadászok hangjára, amikor elhúznak mellettünk? Az elmúlt negyven évben mindenki átélte, ahogy TIE vadászok elhúznak mellette, de mi teszi ezt érdekessé? Arra akarok kilyukadni, hogy a jelenetek nem önmagában attól jók, hogy ezek a dolgok vagy karakterek ott vannak, még akkor sem, ha épp a történelem legnagyobb látványosságáról van szó.

Igyekeztünk belülről nézni a dolgot. Mi az, amitől a történetnek szíve van? Mi teszi romantikussá, élvezetessé, meglepővé, szívfacsaróvá vagy fergetegesen viccessé? A narratívát abból az egyszerű szemszögből közelítettük meg, hogy legyen ez egy fiatal férfi és egy fiatal nő története, és nem azzal a gondolattal, hogy most aztán azt csinálunk, amit csak akarunk.”

*

A Wired interjúját J.J. Abramsszel az Oviban Kenobi Star Wars-szakblog fordította magyarra.