„Aktív életet él a közösségi portálon.
Ez egy jó lehetőség, hogy a remeteszerű írói munka szüneteiben, ha csak pár percre is, társasági életet éljek. Amúgy az utóbbi években feladatnak tekintettem, hogy olyanokkal is beszélgessek, akik másképp gondolkoznak a közösséget érintő kérdésekről. Nem feltétlenül azért, hogy meggyőzzem őket, hanem hogy kiderülhessen: lehet normális hangú diskurzust folytatni. Néha meg tudtunk egyezni bizonyos közös alapokban, illetve a társalgás szabályaiban, de pár hete felhagytam ezekkel a beszélgetésekkel, és szűkítettem az ismerőseim körét.
Miért?
Túl sok időt és energiát vittek el ezek az önismétlőnek és fölöslegesnek tűnő viták. Egyik nap valakivel – ismert, jobboldali értelmiségi – normálisan, humorral és a másikra figyelve elbeszélgettünk valamiről. Pár óra múlva láttam, hogy kiposztol egy végtelenül korlátolt, homofób és rasszista tartalmat. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mi értelme nekem ezt csinálni. Úgy döntöttem, hogy nem akarok ilyesmiket látni a falamon.
Van kiút?
Azt hiszem, nem az én feladatom kiutat találni. Dolgozom, írok, próbálok azokra figyelni, akik a közelemben élnek. Talán meglepő, de nem vagyok borúlátó vagy depressziós. Egy gyönyörű városban lakom, ahol jó könyvek jelennek meg, színes a kávéházi élet. Csodálatos embereket ismerek. Sokat sétálok a ligetben: az őszi fák színei, a gőz a fürdő fölött, a Wünsch híd különös és értelmetlen szépsége –
ehhez képest néhány begőzölt politikus ámokfutása nem túl érdekfeszítő. Azt gondolom, hogy jön majd egy generáció, amelyik új szemléletmódot hoz a közéletbe, és ha lesz bennük tettvágy és áldozatkészség, akkor újra fontossá lehetnek az olyan fogalmak, mint szolidaritás, költészet, szabadság vagy demokrácia.”