Veszettek – egy film a mellénézésről

Egy: Groó Diána Vespa című filmje az egyik valaha megcsinált legrosszabb alkotás, ami a cigányokkal foglalkozik. Kettő: ott van Kusturicától a Cigányok ideje, ami viszont minden egyes kockájával telitalálat, gyakorlatilag megunhatatlan. A két film alapvető különbsége, hogy a magyar rendezőnő szerette volna valamilyennek mutatni a cigányokat (pontosabban szólva szerette volna, ha valamilyennek látja őket a néző), az exjugoszláv zseni viszont azt mutatta meg nekünk, amit valóban látni lehet. Nem pedig azt, amit látni illene.

Örök dilemma, hogy ha valaki csinál egy filmet, aminek a vezérfonala a cigányokhoz kötődik, akkor azt hogyan lehetne úgy megcsinálni, hogy ne legyen mesterkélt, ne legyen hazug, de véletlenül se táplálja azokat a csúnya előítéleteket. Kusturica szart az előítéletekre, és a filmjének a hősei úgy is valósak, szerethetőek és eredetiek, hogy közben akár a legdurvább szélsőjobboldali retorika kiszolgálására is alkalmasak. A filmben a cigányok lopnak, csalnak, bérkoldusokat és kurvákat szerveznek, gyerekeket adnak-vesznek. Mégsem akar senki azonnal cigány-verő szabadcsapatokat szervezni, ha megnézi a filmet.

Nos, ez utóbbiban nem lehetett igazán biztos Goda Krisztina, amikor megcsinálta saját cigány filmjét – Veszettek címmel már nézhető akár a pláza-mozikban is.

Mármint abban nem lehetett biztos, hogy milyen reakciói lesznek majd a nézőknek (jaj, és az egész társadalomnak), ha csinál egy olyan filmet, amely valóban megmutatja, mi a franckarika is zajlik akár ebben a pillanatban is azokon a vidékeken, ahol a cigányok és a többségiek viszonya konfliktusokkal terhes, ahol egyre fogy a munkaerő, egyre alacsonyabb az egy főre jutó iskolai végzettség, egyre idősebbek az autók, egyre több a gyerek és egyre olcsóbb a kábítószer.

Perszer Goda is mondhatja, hogy nem erről akart filmet csinálni, sőt a cím sem erre utal. De közben bárki, aki beül a filmre, az érzi, hogy itt egy kemény filmet akart valaki csinálni, nagy levegőt vett, nekiveselkedett, csak éppenséggel megijedt attól, hogy valóban keményre sikeredik majd annak a mondanivalója. Attól meg félni kell, hiszen még néhány éve is be lehetett azért tiltani filmet, mert a valóságról szólt cigányügyben.

Ilyen szempontból a film pontosan olyan, mint az elmúlt 25 évben cigányügyben minden. Utalgatunk dolgokra. Majdnem kimondunk dolgokat, de közben gyorsan máshova nézünk. Egyértelmű szimbólumokat kell szájba rágnunk ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy a baszás, az baszás. És ha van olyan kérdéskör ma Magyarországon, ahol keményen kell szólni, ahol őszintén kell szólni és ahol tisztán kell beszélni, akkor a cigányügy biztosan az.

A film a következőt nem akarja elmondani: 2015-ben van egy kádárizmusból itt ragadt retek kisváros valahol északon, ahol sok a cigány. A helyi többségiek és a cigányok is megszenvedik azt, hogy se munka, se jövő, és ebben a közegben a korábban idealisztikusan együtt felnövő cigány és nem cigány fiatalok egészen addig nem látják az etnikai különbözőséget, amíg egy kívülről érkező rendőrkapitány rá nem döbbenti a helyi többségi fiatal csóringerek egy kis csoportját arra, hogy kik miatt is nehéz itt az élet.

Na, egyből lesz is ifjúsági egyesület az egyből árjára sminkelt fiataloknak, meg militáns hangvétel, ami aztán elhozza a konfliktust, hiszen ezt sokan nem nézik jó szemmel – még többen meg nagyon is jó szemmel nézik –; de az érdemi konfliktusok valójában abból erednek, hogy a korábbi cigány–gádzsó barátságok, személyes kapcsolatok, edző-tanítvány relációk felülíródnak.

Ezt próbálja meg nem elmondani a film (pedig tehetné), hanem helyette valami ehhez hasonló történetet kínál, és rábízza a mi mocskos, előítéletekkel biztosan teli fantáziánkra, hogy a cigányokat meglátva a filmben arra gondoljunk, ezek bizony azok. Még ha a cigány szó egyetlen egyszer sem hangzik el a filmben. De ugyanígy csak sugalmazza, hogy a biztosan náci lelkűre maszkírozott rendőrkapitány, majd polgármester-jelölt egy utolsó fasiszta (csak mosolyog közben); és elég egyértelmű kell, hogy legyen az is, hogy ha itt élne közöttünk, akkor nem az LMP színeiben indulna 2018-ban.

És ez a komoly baja a filmnek. Sugalmaz, úgy csinál, mintha, és aztán felemeli a kezét, hátralép, és úgy tesz, mintha nem ő hozta volna ide, mintha nem ő idézte volna fel nekünk, hogyan is néz ki Edelény, ’Barcika, Karcag vagy éppen Püspökladány, Nyírbátor, és persze Ózd saját belső, eltorzult én-, és jövőképe. Cigányokkal és megfeszülő többségiekkel együttesen. Pedig rohadtul erről kellene, hogy szóljon egy ehhez a témához nyúló film.

Hiszem, hogy ebben a tárgykörben nem lehet egy filmet úgy megcsinálni, hogy az olyan legyen, mintha „arról a valamiről” szólna, de aztán meg mégsem teszi egyértelművé a rendező, hogy tényleg arról szól. És közben telerakja egyértelmű, szájbarágós szimbólumokkal, mert militáns, rendpárti fiatalok általában fiúk kell, hogy legyenek, és nyilván kopaszok is. A cigányok inkább pozitív karakterek, még ha meg is próbál egy egészen veszélyesnek tűnő copfos (!) cigány gengsztert is felvonultatni, hátha akkor kiegyensúlyozottabbnak tűnik majd a film. És ez sem hiteles. Mert kellenek jó és rossz gádzsók, jó és rossz cigányok.

Annyit a film javára kell írni, hogy a forgatókönyv remek (sőt, egészen egyedi!), a történet önmagában borzasztóan izgalmas. De nem sikerült kibontani, mert túl sok energiát elvesz, hogy ezer szimbólumot kellett beleerőltetni, mert akkor majd a néző gondol valamit és nem a rendező kínálja fel kritikára azt, amit ő lát vagy ő gondol. Ha megtette volna, akkor persze még Goda is járhat úgy, mint Groó az elátkozott Vespával, de legalább nem alibizi végig a filmet magát, legalábbis én egészen sokszor ezt éreztem.

Biztos, hogy ez a téma hálás lehet egy rendezőnek. De nagyon sok a dialógus. Nagyon sok a sematikus beállítás. Kevesebb szöveg és sokkal több kép, illetve kameramozgás többet adott volna a nézőknek. A képi világ rengeteg kiaknázatlan lehetőséget kínált, sokkal többet kellett volna mutatni abból, hogy milyen is ezeknek az embereknek abban az embertelenségben, amelyben tényleg élni kényszerülnek. Nagytotálokkal kellett volna telenyomni, zenével, filozófiával, dilemmával. Arról nem is beszélve, hogy magyar rendező csak lineárisan tud történetet vezetni… A Rosszfiúk párhuzamról csak annyit, hogy ahogyan azt is a férfi főszereplő (Bodó Viktor), itt is az ifjú Vidnyányszky Attila miatt nézhető igazán a film. Dicséret illeti ugyanakkor Törőcsik Franciskát, Klem Viktort és nyilván Fenyő Ivánt is, még ha egy valódi tartalmat kínáló filmben igazán lett volna terük játszani. Nyári Oszkárt jó volt újra látni, de ez is komoly szegénysége a mai filmszakmának, hogy mindig azt a 3-5 cigány karaktert lehet látni, akiket ilyenkor udvariatlanság lenne lehagyni a vászonról.

Végezetül annyit: értse meg a filmes szakma, kell már végre egy realista játékfilm cigányügyben! Olyan, aminek súlya is van.

Este felváltva aludni térő, cigánygyerekektől okkal, vagy ok nélkül rettegő öregekkel Nagykállóban. Fát szandálban lopó, örök éhes, örök koszos 12 éves cigány-gyerekekkel a bokáig érő hóban és a metsző szélben Mucsony és Edelény között valahol a semmiben. Eltüzelt holland ruhaadományokkal Putnokon, meg 3 kilométernyi gyaloglással a buszmegállóig a Csereháton, hogy tanulni jusson az, aki tényleg akar. Uzsorás cigányokkal, intézetből kurvának vitt lányokkal, olcsó drogtól megörülő tinédzserekkel. Alkoholista szociális munkásokkal, depressziós védőnőkkel, az utolsó rendőrökkel és tanárokkal Hevesben és Szabolcsban. Takonnyal, szennyel, valódi vérrel, koszosan, büdösen – valóságosan. Ha lesz valaha valahol egy igazán bátor rendező, aki nem csak úgy akar csinálni, mintha − hanem majd meg is csinálja, akkor az tényleg maradandót alkothat. Máskülönben soha nem döbben rá senki arra, hogy mi van odakint…

Addig is, akinek van rá ideje, kedve és kellő előítélete immár, az nézze meg Goda Kriszta filmjét.