„Amikor másnap is becsenget a parókia ajtaján a fiatal cigány asszony, mellette a taknyosan és borzasan tébláboló siserahaddal, már némi indulat gyűl a hangomba: »Nem szégyelled magad?« »De igen – szabadkozik –, de nincs mit csináljak.« Így van ez. A koldulást önérzettel, egyenes derékkal nem lehet csinálni. Kézen fogni a négy pulyát, és a faluszéli romos házikóból elindulni kéregetni. Csengetni, várakozni, lehajtott fejjel továbbmenni. Mert enni kell ma is.
Vajon a mélyszegénység egyúttal mélyreménytelenséget is jelent? Bő éve keresem erre a kérdésre a választ, amióta a magyar–román határ romániai oldalán elterülő, országos szinten is szegénynek számító tömbmagyar kisrégióban, az Érmellék egyik falujában szolgálok református lelkészként. A mélyszegénység adott és egyértelmű. A mélyreménytelenség azonban talán nem annyira. Vannak arcok és sorsok, amelyeken jól láthatóan kiütközik. Másokén kevésbé, vagy egyáltalán nem. Talán a nyomor megszokottsága, evidenciája teszi? Talán a mélyszegénységben is tud nevetni és örülni az ember?