„Sokan vélik úgy, a jelen költőietlensége, elbeszélésének ebből eredő poétikus nehézségei vezetnek elmúlt korok megidézéséhez, hőseihez. Te hogyan látod?
A régi szegedi nagytáj nyelvéből nagyrészt csupán az ö-zést ismerjük, ezt is inkább ironikus felhangokkal (lásd pl. Hofi Rózsa Sándor-paródiáját). De aki belelapoz Bálint Sándor kétkötetes Szegedi szótárába, az egy olyan – mára jórészt elpusztult – költői tájnyelvet talál, hogy a gyönyörűségtől szinte sírni kezd. Vagy említhetném Tömörkény István nyelvét (aki a legnagyobb magyar írók egyike, ennek megfelelően ma alig ismeri valaki). Ráadásul nekem ez a nyelv az »apanyelvem« – az apám Hódmezővásárhelyen és Szegeden nevelkedett, gyönyörűen ö-zik, hihetetlen szavakat, mondásokat használ. Én ugyan nem beszélem az apanyelvem, de hallom a szépségét, a minimalizmusát, a bölcsességét. A kérdésre a válasz: igen, nagyon jó volt elmerülni egy poétikus múlt időben. Még akkor is, ha én nem tartom költőietlennek jelent.
A téma megdolgozását megelőzték-e kutatások, történeti búvárlások? Ha igen, milyenek?