A brüsszeli migrációs és integrációs politika csődje nap mint nap életeket veszélyeztet
Magyarországon ilyen nem fordulhat elő.
Bár női minisztereket (Dávid Ibolya, Göncz Kinga, Kóródi Mária, Lampert Mónika), ha sokat nem is, de kilistázhatunk, és az Országgyűlés elnöke is egy ízben nő volt, de igazán fajsúlyos szereplőt, valódi politikacsinálót talán egyet sem lehetne a gyengébbik nemből megnevezni.
„A »magyar, lengyel két jó barát« (bár a mondat szinte semmit nem jelent, hacsak azt nem, hogy Közép-Európában mégis akad egy nép, amelyik nem utál bennünket) sablonos közhelyessége ellenére a két ország legújabb kori kormányzattörténete a női szál ottani megléte, és itteni hiánya miatt inkább különbözik egymástól, mint hasonlít.
Idehaza nem csak az a baj, hogy az önkormányzati testületekről egészen a parlamentig a női politikusok aránya alig éri el a húsz százalékot, ami tekintve, hogy a társadalom több mint fele nő, gyatra arány. Minél »feljebb« megyünk, úgy csökken a nők száma. Társadalmi szemléletet és mentalitást tükröz az a tény, hogy az országos politikában még a húsz százalékot sem éri el a nők aránya, az pedig napjaink látlelete, hogy jelenlegi kabinetben egyetlen nő sem található.
Egy szakkollégiumból kinőtt politikusi közösség, nem kizárólag maszkulin és zárt, hanem belterjes, amelyekből egyenesen következik, hogy szűk merítési lehetőségei miatt rossz hatásfokkal végzi el tagjai közül a kiválasztást. Hogy ez mennyire így van, csak szét kell nézni az Orbán-kormány háza táján. Az ezekkel szembeni példákat sokáig lehetne sorolni, mert ha átböngésznénk a francia, svéd, a holland, a dán, a norvég, a német vagy a kanadai kormánylistákat, akkor nagyjából arra az eredményre jutnánk, hogy minden második tárcavezető nő. Ez is társadalmi személetet és mentalitást tükröz, csak egészen másfélét, mint a magyar. Németország esetében nem is Angela Merkel személyére hegyezném ki a női faktor meglétét, noha önmagában jelképesnek gondolom, hogy a kontinens legmeghatározóbb országát egy asszony vezeti. Kabinetjének védelmi minisztere Ursula von der Leyen, aki korábban családügyi, majd szociális és munkaügyi miniszter is volt.
Az itthoni helyzet más szempontból is lehangoló. Bár női minisztereket (Dávid Ibolya, Göncz Kinga, Kóródi Mária, Lampert Mónika), ha sokat nem is, de kilistázhatunk, és az Országgyűlés elnöke is egy ízben nő volt, de igazán fajsúlyos szereplőt, valódi politikacsinálót talán egyet sem lehetne a gyengébbik nemből megnevezni.”