A Halál Kalifátusa

Vendégszerzőnk, Békés Márton történész írása

„Az umma turizmusa a dzsihád.”
(Iszlamista jelszó)

„Muszlim testvéreim [ummati], hajnalodik már, várjátok a végső győzelmet!
Az Iszlám Állam az igazak véréből születik,
A jámborak szent háborújából [dzsihad] ered.
Ők lelküket szilárd meggyőződéssel az igazságnak ajánlják, 
Hogy egy igaz hit legyen és érvényesüljön Isten törvénye [sharia].” 
(Ummati, qad lāḥa fajarun című nasheed; 2015)

A következő írás figyelemfelhívás. Az írás célja annak megértetése, hogy amivel Európa küzd, az nem a hagyományos (politikai, etnikai) terrorizmus, amelynek kezeléséhez a ’60-as évek vége óta már hozzászokott. Világossá kell tenni, hogy amivel Európa napjainkban szembe néz, az valójában nem írható le a klasszikusan terrorizmusként aposztrofált fogalommal. Az új jelenség ugyanis az erőszakot nem a nyomásgyakorlás eszközeként alkalmazza. A jelenlegi fegyveres merényleteknek nincs üzenetük, így nincs jelen a szó szoros értelmében vett – visszautasítható vagy alkura lehetőséget adó – zsarolás sem. Pusztán félelemkeltésről, rettegésben tartásról van szó, ahol a merényletek öncélúak, az elkövetők saját halálukért és önmaguk túlvilági megváltásáért indulnak harcba. Közben, a mintegy díszletként, terror kellékeként használt, értetlenül álló civil társadalom kétségbeesésbe süllyed. A párizsi barbár merényletek után már egy petárda is félelmet kelt, a reptéren egy gazdátlan csomag miatt nem szállnak fel a gépek. Vagyis olyan események is bárhol, bármikor beindítják a félelem érzését, amelyekhez a terroristáknak nincsen közük. Ez pedig „a megtámadott kollektívumot a képzelet síkján stresszeli” (Peter Sloterdijk). A logika egyszerű: ha már nem vagytok olyanok, mint mi, akkor legalább állandóan rettegjetek.

Európa új és minden eddiginél irracionálisabb ellenséggel néz szembe. Anélkül, hogy megértenénk az Iszlám Államot, nem tudjuk felfogni a jelenlegi szituációt sem. Nem azért, mintha az iszlamista terror minden cselekménye mögött ők állnának, hanem azért, mert a globális terrorizmus „versenyében” az ISIS (azaz: Iraki és Szíriai/Levantei Iszlám Állam) brandje ma a legerősebb. A rivális terrorcsoportok, mint az al-Kaida és annak szíriai ága, az Al-Nusra Front, a palesztin Hamasz, a szomáliai al-Shabaab, a pastu Talibán és a többi hasonló szervezet ennek utánzásával és túlszárnyalásával akarnak felszínen maradni a fegyveres fundamentalizmus piacán.

A következőket kell tudni, tíz pontban.

*

1. A terrorszervezet az iraki al-Kaidából nőtte ki magát, és ellentétben az Oszama bin-Laden által alapított szervezettel, célja az önálló terület létrehozása. Ezzel nemcsak egy földrajzilag jól lehatárolható vallási-politikai entitás jön létre, hanem egy rablóállam is, amely olajjövedelmekből, sarcolásból, emberkereskedelemből és illegális műkincs-értékesítésből él, a külföldi támogatások mellett.

2. Az Iszlám Állam (arab rövidítéssel: Daesh) magát az egyedül igahívő iszlám irányzatnak tartja és államként definiálja. Mindezeket jól kifejezi zászlaja, a militáns jellegére utaló fekete (ez a takbir, amely vallási, politikai és egyben hadilobogó is) alapon megjelenő shahada (az iszlám alapvető tantétele) arab nyelvű felirata és Mohamed pecsétje.

3. Az Iszlám Állam önmagára az iszlám utolsó Kalifátusaként tekint, amelynek vallási és politikai vezetője (khilafah) Abu Bakr al-Bagdadi. Hittételeik szerint az üdvözülés érdekében minden szunnita muszlim köteles a Kalifátus területére költözni, vagy a kalifának hűséget esküdni (ezt tette a nigériai Boko Haram, a líbiai Iszlám Állam, a Sínai-félszigeten tevékenykedő terrorcsoport, a Kaukázusi Emirátus, egy indonéz szervezet, valamint a Talibántól elszakadó csoportok Afganisztánban). Az Iszlám Állam a világ egyetlen országát sem ismeri el legitimnek, ebből következik, hogy a nagyhatalmak nem reménykedhetnek a tálibokhoz hasonló tárgyalások folytatásában.

4. A közkeletű nevén ISIS-nek rövidített terrorkalifátus az iszlám egyetlen legitim irányzatának tartja magát. „Teológiai” szempontból (bár ilyen tudományág az iszlámban nem létezik) a vahabitákhoz tartozik, amely a muszlim vallás 90 százalékát adó szunnitizmus (sunnah) szaúdi eredetű fundamentalista, purista ága, amely elutasítja a vallási szövegek, hagyományok és a hitgyakorlás innovációit. Az „állam-egyház kapcsolat” megítélése tekintetében szalafistákról van szók, akik az iszlám egyszerre vallási és „polgári” törvénykezésének (sharia) érvényesítését követelik. Céljuk a Mohamed és első követői (salaf = ősök, elődök, alapítók) világához való visszatérés. A fundamentalista hagyománytisztelet miatt értelmezik szó szerint a Korán lefejezésre, kövezésre és épületekről való ledobásra vonatkozó passzusait, ez magyarázza a Mohamed után épült síremlékek lerombolását, a zene tilalmát, az iszlám később született vallásmagyarázatainak, Korán-kommentárjainak, sőt a Kába-szentély tiszteletének elutasítását is).

5. A megvalósítás dolgában az Iszlám Állam a szalafizmus legkisebb és egyben legextrémebb változatát követi: dzsihadista, amely a célok háborúval való elérését jelenti. Felfogásuk szerint a muszlim vallást és/vagy annak földjét védő szent háborúban (dzsihad) részt vevők olyan szent harcosok (mudzsahed), akik, ha harc közben vesztik életüket, azonnal a mennyországba (dzsannah) jutnak. Az öngyilkos merénylet végrehajtója ebből a szempontból szemükben szintén mártírnak (shahid) számít.

6. Az Iszlám Állam önmagára nem etnikai alapon, hanem az ummah (a muszlimok közössége) vallási és politikai hordozójaként tekint. Ezért várja a világ minden részéről a hozzá csatlakozókat. Szemben a pastu Talibánnal és a palesztin iszlamista–nacionalista Hamasszal, az ISIS internacionalista, nem ritka, hogy követői az arab nemzeti zászlókat elégetik és összetépik útlevelüket. Az Iszlám Állam katonai erejét növeli, hogy Szaddam seregének egykori szunnita vezetői mellett algériai és afgán dzsihadisták, valamint a csecsen háborúk veteránjai is csatlakoztak hozzá.

7. Az Iszlám Állam hitetlennek, pogánynak (kafir) tartja a nem muszlimokat, de a muszlimok között is éles különbségeket tesz. A síitákat halálos ellenségnek tekinti, a szíriai rezsim hátterét adó alavitákat szintén. Utóbbiakat megvetően nusayri-nak nevezi. A hitetlennek vagy hit-tagadónak tartott muszlimokat (takfir) kiközösíti. A más vallásra áttérő (ridda) volt muszlimokat (murtadd) hitük szerint szabadon meg lehet ölni.

8. Tantételeik között fontos helyet foglal el az utolsó ítélet, amely a Korán egyik szúrájából levezetve az igazhívők serege (ezek ők) és a földjükre lépő hitetlenek közötti apokaliptikus háború lesz. Ennek helye is meg van jelölve: az összecsapásra a szíriai Dabiq településen kerül majd sor. Nem véletlen, hogy az Iszlám Állam hivatalos lapja is ezen a címen jelenik meg.

9. Az Iszlám Állam nemcsak katonai stratégiai szempontból és a polgárháborúból adódó versengés miatt helyezkedik szembe más iszlamista csoportokkal (pl. al-Nusra Front, Ansar al-Sharia, Fatah al Islam), hanem azért is, mert – bár ezek is a szunniták vahabita és szalafista, sőt azon belül is dzsihadista szárnyához tartoznak – nem ismerik el al-Bagdadit kalifának, és nem hisznek a jelenleg folyó háború apokaliptikus jelentésében sem. Számos, akár fundamentalista (vahabita, szalafista) hittudós nevezi a Kalifátust khawarij-nak, amely az iszlám egyik korai, lázadó szektájára utal, az iszlámból való „kiszakadást” jelenti, és a muszlimok közötti háború felidézése miatt eretnekségnek minősül.

10. Európa szempontjából jelentős mozzanata, hogy az Iszlám Állam elítéli a migrációt és a hitetlenek földjére (shirk) való költözést, mivel idegen területen nem érvényesíthető maradéktalanul a sharia szerinti életmód. A Kalifátus létrejötte – amely az egyetlen teljes jogú iszlám hely (dar-al islam) – után annak területét elhagyni az Iszlám Állam intenciói alapján eleve bűn.

*

Mindezek alapján – európai szemmel nézve – kontinensünkön az 1648-as vesztfáliai béke óta nem látott konfliktussal van dolgunk, amelyben ráadásul egyszerre van jelen a vallásháború (két külön vallás, a keresztény és a muzulmán között), a felekezeti villongás (ez a szunnita–síita ellentét) és a szektariánus erőszak (az iszlamizmus különböző változatainak versengése). A Közel-Keleten uralkodó helyzet ahhoz hasonló, mintha Európában a kathar/albigens eretnekség újra felütné fejét és egyik irányzata fegyveres úton akarná megvalósítani az Utolsó Ítélet részeként Isten Királyságát, s egyszerre állna harcban az ortodoxokkal, a protestánsokkal, a katolikus többséggel és elutasítaná a kereszténység 325-ös niceai zsinat utáni összes eredményét.

Kétszeresen is aszimmetrikus a helyzet: mi békét akarunk, ők nem akarnak győzni. Olyan értelemben nem szokványos háborúról van szó, hogy – bármilyen videót is készítsen az Iszlám Állam az Eiffel-torony leomlásáról és fenyegetőzzön a kontinens elfoglalásáról – az egyik fél valójában nem hisz a győzelmében.

Szűken értelmezve nem érdekli az Európa felett aratott győzelem. Nincs területi követelés, nincsenek deklarált célok. Az Iszlám Állam katonái mártíromságuk okán várják az üdvözülést, és éppen ezért bármilyen cselekedet végrehajtását vállalják. Az öngyilkos merénylő magában hordozza, hogy ez a típusú terrorizmus önfelszámoló, a tett végrehajtója ugyanis belehal cselekményébe. A terror okozója önmagát is megsemmisíti.

A Halál Kalifátusa ez, amelyet azok értenek meg igazán, akik komolyan veszik az Iszlám Állam látványos videóin és jól kitervelt embertelen cselekedetein is tetten érhető jeleit annak, hogy egy halálvágyó szektáról van szó, amely az apokalipszis utolsó ütközetére készül. Az izraeli késeléses támadások gyakran tinédzser elkövetői is pontosan tudják, hogy az alantas támadást jó eséllyel nem fogják túlélni, mert a biztonsági szervek közelben tartózkodó tagjai lelövik őket. Így, amint mondják, „mártírok akarnak lenni”, miután leszúrtak egy gyanútlanul buszmegállóban ácsorgó zsidót. Ez már nem politikai harag, hanem a halálba rántás rituáléja.

Abban az értelemben, ahogy eddig használtuk a szót, itt már bizonyosan nem terrorizmusról van szó. Talán új kifejezést kellene rá találni. A klasszikus politikai terrorizmus alanyai (pl. ETA, IRA, Kurd Munkáspárt, Rote Armee Fraktion, Vörös Brigádok) nem ölték meg magukat, hiszen a győzelem utáni állapotban (legyen az a független Baszkföld, önálló Kurdisztán, egységes Írország, szélsőbaloldali rendszer) akartak részt venni. Ennek érdekében célpontjaik az esetek többségében ellenségeik hivatalos tekintélyei, fenntartói, együttműködői voltak. Klasszikus forradalmi és gerilla háborút vívtak, amelynek révén céljaik között szerepelt a lakosság szimpátiájának elnyerése (ez az esetek túlnyomó többségében nem sikerült).

Új ellenségeinknek nincs más vesztenivalójuk, mint az életük, és egy perverz logika folytán ők pont azt akarják elveszteni; s nekik annál jobb, minél több „hitetlent” rántanak magukkal. Amiért harcolnak, az maga a halál. Ez az egyetlen szövetségesük.

Holnap innen folytatjuk.