„Egy modern polgári társadalomban a 100 euró alatti nyugdíjminimumról vagy a száz-százötvenezer forintos közalkalmazotti jövedelmi minimumról vitázni képtelenség. Mi más lehet a versenyszféra érdeke, mint kijjebb rángatni az embereket a szegénységből, hogy szabadulva a mindennapjaikat terhelő frusztrációtól, pénzüket ésszerűen költő polgárokká válhassanak? Ebből aztán a munkaadók is profitálnának. Hogy nálunk mégis e kérdések jelentik a legforróbb témát, az súlyos diagnózis.
Ha a mindenkori kormány nyitottabb lenne a párbeszédre, az adóforintokra nem a sajátjaként tekintene, talán szó eshetne ilyen érdemi kérdésekről is. Hogy a belső fogyasztás növelését miből és hogyan lehetne finanszírozni mindaddig, amíg maga után nem rántja a hazai termelést is? Hogyan tesszük képessé az országot a valódi hozzáadott értéket képviselő, a gazdaságot gyorsítani képes kreatív és technológiai iparágak befogadására? Miként növeljük a magyar gazdaság hatékonyságát legalább az osztrák felére? Az lenne az ígéretes minimum, ha ezekre lenne válaszunk. Ígérgetés helyett.”