„A színpadi szereplés nem újdonság senkinek, erről szól a slam, hol szűkebb, hol tágabb körben versenyeztetik az újabb írásokat (a Slam Poetry Budapest Klubban például havonta). A lényeg, hogy magvasak, érdekesek, nyelvileg cizelláltak legyenek. Az országos döntőbe azért nem nagyon érkeztek szkippelhető, bátortalanul előadott sorok. Néha a szójáték irányába húz a mérleg, máskor meg a felkavaró mélylélekbúvárkodásba, itt-ott megbújik az aktuálpolitika, odaát meg feltárul a generációs szakadék. Nem minden »sztárslammer« döntőzik. Aki nem szerepel, a zsűriben ül (Süveg Márk), vendégfellépőként látható (Pion István) vagy a nézőtéren drukkol (Závada Péter). Jó páran egy-egy szövegbe is bekerülnek, Kemény Zsófi többe is.
Nagy az összefogás a versenyzők között, közvetlenül a színpadra lépés előtt hagyta el első fordulós írását Basch Péter, mindenki egyszerre forgatja fel a takarást. Tulajdonképpen jól is járt ezzel Basch, mert felolvassa a (reménybeli) második fordulóra írt szövegét, amelyben örök másodikként szól magáról (a második országos bajnokságon a tudósítások szerint azt adta elő, milyen utolsónak lenni). Minden vágya így teljesüljön, megnyerte a bajnokságot, hiába szólt arról a másik szövege: azzal kosarazza ki egy lány, hogy nem tud küzdeni. Hát tud, és küzdhet tovább a novemberi Európa-bajnokságon!”