„Létezik olyan értelmezés, miszerint a Száll a kakukk fészkére McMurphy-je afféle »csavargó Messiás«: nem pusztán dacból, szórakozásból, nem csak a saját, de sorstársainak érdekében is síkra száll a Főnéni ellen, szemeket nyit fel, ráébreszt, egyfajta – bár sajátosan megnyilvánuló – világjobbító szándékkal bomlasztja a diktatúrát.
A legtöbbször nem jóindulatból cselekszik, hanem azért, hogy neki jó legyen, hogy a maga oldalára állítsa az ápoltakat a főnővérrel szembeni csatájában, hogy szövetségeseket keressen. Az Indiánnal való kapcsolata bizonyos szempontból különleges, nagyjából ő az egyetlen, akit sikerül kimozdítania a - valójában megjátszott – katatóniából. Milyen furcsa: valaki besétál a zárt osztályra és három perc alatt feltűnik neki, hogy ez az ember nem süketnéma, holott tizenegynéhány év alatt senki nem jött rá… Szóval, McMurphy nem mindig öncélú, de a személyiségéből adódóan látja, hol a hiba a rendszerben, ahova bekerült – ezeket a hibákat pedig mindenkinek jól odadörgöli az orra alá. Az viszont pozitívum, hogy az ápoltaknak egy kicsit felnyitja a szemét. Az biztosan neki köszönhető, hogy az Indián végre felvállalja magát és kiszökik. De hát nagyjából ennyi az ő tetteinek a hozadéka, túl sok mindent nem ér el. (...)
Hiába a ’60-as évek Amerikájában, ráadásul egy nagyon specifikus közegben játszódik a történet, nem egy konfliktushelyzetről könnyen asszociálhatunk a jelenkorra. Cél, hogy aktualizáljatok az előadással?
Nézd, a hatalommal való szembenállás mindig aktuális – ha innen nézzük, az történik, hogy Ratched nővér diktatúrájába becsöppen valaki, aki elkezd forrongani és megbolygatja a rendet. Miközben a legnagyobb elmebeteg épp ő maga. De expliciten, szájbarágósan nem érdemes a mai magyar hétköznapokra, közállapotokra utalgatni - akár megnézik, akár elolvassák a darabot, a közönségnek biztosan feltűnik számos párhuzam, ami azt az érzetet kelti, hogy akár ma, itt és most is játszódhatna. Mi itt nem az aktualizálhatóságot próbáljuk meglovagolni; tulajdonképpen csak azt játsszuk, ami írva van. Ilyen szempontból felesleges kordonokkal vagy határkerítésekkel telezsúfolni például egy Shakespeare-drámát, a lényeget úgyis mindenki megérti, aki meg akarja érteni és úgyis mindenkinek ugyanaz fog róla eszébe jutni.”