„Egészen elképesztő, amit a szerző a könyvben művel. Az első két kötet másról sem szólt, mint hosszadalmas, lassú építkezésről, amely, ha elborult válaszokkal is szolgált, alaposan kidolgozva működött. Most pedig az egészet, mindazt, amit idáig felépített, olyan könnyed kézzel és stílusosan rombolja porba, hogy a hibáin sincs idő lamentálni olvasás közben. Erre a kötetre szó szerint igaz az elcsépelt »letehetetlen« jelző, mivel az olvasónak muszáj haladnia, hogy minél többet borzonghasson és hogy végre elérjen a kötet végi feloldást – amelyet nem kap meg, helyette ismételten borzongató csavart kap. Ez a fordulat pedig üvölt a folytatásért, ám az írónak vétek lenne folytatnia, mivel egyrészt kerek egésznek érződik az egész így, ahogyan van, másrészt pedig közel lehetetlen lenne negyedszer is megteremtenie a sorozatot átjáró hangulatot.”