'56-ról

A kezünk. Ahogy rettenetesen izzad a hűvös üvegen, benzinszagú a ruhánk, és bár hideg van, az ablak is nyitva, csöpög az izzadság a homlokunkról. Egyre erősebb morajlás. Zörögnek a kivert ablak még megmaradt üvegcserepei. A szemben lévő ház emeletén elrejtőzött figyelő feltartja a kezét. Jelez. Rohanás az ablakhoz. Dobás. Célzás nélkül.

Mert lenn a BTR-40-es ugyan felülről nyitott, de ezt a benne kuporgók is tudják, és totális pánikban mindenre lőnek, ami mozog. Két ablakkal arrébb már be is csap egy sorozat. Nem is látjuk kit találtunk. El az ablaktól, száguldás ki a lakásból, végig a gangon, le a lépcsőn, tovább a hátsó udvar áttört kerítésén. Mert ha valaki még mozog lenn, úgyis belelőnek a házba, ezúttal már ágyúval.

Meg mernénk tenni? Valami teljesen absztrakt, soha meg nem tapasztalható hülyeségért, mint a szabadság, odaadni életet, családot, egzisztenciát, hazát és otthont. Milyen az, amikor az emberre lőnek? Milyen az, amikor szétlövik felette a házat? Milyen az, mikor tudjuk, semmi esélyük sincs a sikerre? Mert a másik oldalon többen vannak, mert sokkal több fegyverük van, mert erre képezték ki őket. Mert az úgynevezett geostratégiai érdekek azt diktálják, hogy itt dögöljünk meg, egy nyomorult kis macskakőhalom mögött, feltépett belekkel. Milyen lehet tudni valamiről, hogy igaz ügy, hinni benne, akkor is ha mindenki azt mondja: őrültség volt? Vagy gazemberség? És az ember kihúzza a verést, azt a hosszú csöndet az ítélethirdetés előtt, Márianosztrát, a fordítóirodát, az évtizedes mellőzöttséget, a gyerek szemrehányó tekintetét, amikor elutasították a felvételijét: ez mind miattunk van. Aztán elmegy az asszony, mert nem bírja, ha ujjal mutogatnak rá a piacon. A börtön óta különben is megváltoztunk, rémálmaink vannak, ingerlékenyek vagyunk és gyakorta italosak. És amikor egy félrecsúszott élet alkonyán a hivatalos ország hivatalos képviselői azt mondják: bocs, tévedtünk. Igazatok volt. Nagyszerűen viselkedtetek. Akkor rájövünk arra, hogy a történetünk, a szenvedéseink nem érdekelnek már a világon senkit. A családunkat, az unokáinkat sem.

Nekünk mostan már komolyabb feladataink vannak, nagypapa. A szabadság átlényegült: családi csomagot jelent a kábeltévé-társaságnál, biztosító-választást és fapados légitársaságot. Nem tüntetünk, és nem pofázunk, mert ez már nem az a világ. Mert hitelt törlesztünk, és nem volna jó ha kivágnának a munkahelyünkről. Meg nem kéne, hogy a következő állásinterjún ismerős legyen az arcunk valami netre feltett videóról. Igazunk van, igazuk van. Ez is a szabadság, persze.

Ha már ezzel az elcseszett tízes számrendszerrel dolgozunk, és az ötvenes számot ilyen fétikus tisztelet övezi, legalább most álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk rájuk. A hősök nem öltik fel Clint Eastwood orcáját: rendszerint barázdált arcú öreg láncdohányosok a mi ötvenhatosaink, trombózisos lábbal, százféle nyavalyával; keserűek és vadak. Mielőtt ítélnénk felőlük, gondoljunk arra, hogy abban a tizenhárom napban ők megtették azt, amiről mi tízévesként ábrándoztunk. Harcoltak a szabadságért: kovbojok voltak és indiánok. Rá is ment az életük, pedig igazolhatóan ők voltak a jók. A világban van fekete és van fehér. A mi öreg ötvenhatosaink az élő bizonyítékok rá. Nem sokáig lesznek már köztünk, becsüljük meg őket. Az öreg negyvennyolcas honvédek, akik magfakult kávébarna atillájukban vidéki múzeumőrök lettek a kiegyezés után, ők sem voltak különbek. Piszkálták egymást az egyletben, bogarasak voltak, nagyszájúak, erőszakosak, és görbebottal fenyegették a gyerekeket. De őket még tisztelte az a Magyarország. Mert tettek valamit, mert akkor még hittek olyanban, hogy haza. És a szabadság még ugyanazt jelentette.

Ezért ha nincs más dolgunk október 23-án: nézzük meg a Szabadság, szerelem trélerét (én bőgtem) vagy baktassunk el a Rádióhoz. A kiscelli kastélyhoz. A Corvin-közbe. A Tompa utcába. A Műegyetemhez. A Juta-dombhoz. A Baross térre vagy Pesterzsébetre, a vasútállomás mellé, ahol a kiskunhalasi ezred forradalmárokat lőtt agyon. Nem kell virág, és nem kell beszéd. Fél perc az egész.

Hallgassuk a szelet. Ez a szél itt fújt akkor is. És itt fog fújni később is, ha mi már nem leszünk.

Legyünk alázatosabbak.

*

(Az írás eredetileg az UFi 2006. október 23-i tematikus számában jelent meg.)