László Petra, hősünk és áldozatunk

„Értjük, Petra. Nézd: itt egy zsepi, bocsi, egy másik, mert ez nekem  kell. És most, hogy kisírtuk magunkat, hadd mondjam el, Petra, hogy nem tudok neked megbocsátani; akkor sem tudnék, ha százszor keresztényibb volnék, ugyanis akkor sem lennék a Jóisten. Riporterként, újságíróként, a munkád végzése közben, több tucat másik riporterrel ellentétben  példátlan aljasságot cselekedtél: menekülő gyermekeket rugdostál meg, Petra. Nincs jogom, nincs jogunk Isten vagy a bíróság helyett megbocsátani, Petra, de ha lenne, akkor sem tehetnénk, mert a bocsánatkéréseidbe burkolva, valójában a vádaskodást és a gyűlölködést tolod, a közönséged nagy örömére;  minek is bocsátana meg neked bárki, Petra, dehogy vagy te közellenség, hát még csak annyi sem történt, hogy a magyar újságírók egységesen kijelentsék, hogy ezek után nem tartozol közéjük,

nyugodj már meg, hős vagy,

a közönséged azt kiáltja: helyettünk tetted és értünk, Petra, a te lábad a mi lábunk, te csak védeni akartad az életedet, a kultúrádat, a hitedet, a magyarságodat, a beteg anyukádat és gyönyörű gyermekeidet, és igen, Petra, minket is, akik itt kushadunk ebben az ótvar kis hazában és nem értünk semmi mást az egészből, mint hogy JÖNNEK, NYOMULNAK, TÖMEGESEN FELÉNK, a munkánkért jönnek, Petra, a jövőnkért jönnek, a fejünk kell nekik, a vérünk kell nekik, tudjuk,

de te Petra vagy, azaz Kőszikla,

és ne félj, hagyd a félelmet a gyilkosokra a médiában, azok féljenek, akik meghurcoltak téged, mi majd szépen, csöndben imádkozunk, és meglátod, lesz még belőled ebben a hazában tévéelnök.”