Kapitalizmuskritika: mítoszok és cáfolatok

„A szabad piac nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy szabadon be lehet csapni a vevőt, fogyasztót. A szerződések betartatása a szabadpiac létének alapvető feltétele. Ha a fogyasztóvédelemtől, a csalás elleni hatósági fellépéstől eltekintünk is, (de nem tekintünk el, hiszen szabad versenyben nincsenek preferált piaci szereplők) a fogyasztó átverése az ezzel kísérletezőre hull vissza: a becsapott vevő nem tér vissza, hanem megy máshoz, hiszen ha szabad piac van, akkor más is próbálkozhat, és nyilván attól vásárol, akiben még nem csalódott.

De még szomszédjaival, rokonaival, ismerőseivel is megosztja a rossz tapasztalatait, fiatalabbak bojkottot szerveznek a Facebook-on. Persze, ha a falusi kisbolt védelmében elűzzük a hipermarketet, akkor a boltos már azt ad el és annyiért, amit és amennyiért nem szégyell, a vevő nem mehet máshoz. (Jól kiszúrva ezzel a kisfalvak szegény, elesett lakóival, akik nemcsak drágán kénytelenek vásárolni a napi cikkeket, de még az árufeltöltő munkától is elesnek hipermarketben.) Boltok esetén ezt könnyű feloldani, de vannak ún. természetes monopóliumok, olyan – főként vezetékes – szolgáltatások, amelyekből nem érdemes párhuzamosan többet fenntartani. Nem kéne legalább ezek piacát korlátozni?

Nos, aki elég koros, talán még emlékszik arra, hogy a kilencvenes évek elején még nem lehetett bárhol, bármikor telefonhoz jutni. Már volt több telefonos cég, de a hálózat a MATÁV-é volt, ők döntöttek arról, hol építik ki és hol nem. (A posta távközlési főigazgatósági korából nem csak ez maradt meg az akkor már privatizált vállalatban, hanem az ügyfélkezelés stílusa, hatékonysága is.) Az évtized végén már szinte ők könyörögtek, hogy vezessünk be telefont a nyaralóba, második vonalat a lakásba, stb. Mert jött a mobiltelefon és kiszorította őket a piacról.”