Migráció és Európa: nekünk Mohács kell? − Migráció és mi XXX.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indított a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

Migráció és Európa: nekünk Mohács kell?

Ablonczy Bálint Heti Válasz-rovatvezető, Kommentár-főszerkesztő írása

1526. augusztus 29-én délután fél négy körül a lengyel-litván Jagelló-házból származó II. Lajos, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királya elsápadt. A mohácsi síkon csapatai körében álló uralkodó fejére ekkor adták sisakját. A katasztrófát túlélt Brodarics István kancellártól tudjuk, hogy a hirtelen elfehéredő királyt még a víz is kiverte, amit a katonák rossz előjelnek tekintettek. Igazuk volt.

Ugyan a magyar nehézlovasság elsöpörte a táborállításhoz készülődő ruméliai hadtestet, s két vakmerő páncélos vitézt a szultán sátra közvetlen közelében vágtak le, a háromszoros török túlerő és a jobb fegyverzet eldöntötte a csatát. Alig másfél óra alatt vereséget szenvedett a magyar sereg, a fiatal király pedig menekülés közben meghalt. A középkori magyar államot úgy elmosta II. Szulejmán áradata, mint a mohácsi csatamezőt az összecsapás után végigverő eső. A marxista történetírás szerette az önsorsrontó nagyurakra kenni a bukást, pedig régen még volt oligarchabecsület. Lehet, hogy egymást marták, de a magyar főnemesek királyukkal elvonultak a csatába és nagy részük vele együtt esett el; a már idézett Brodarics közel három tucat arisztokrata hősi halottról tud. Köztük volt például Drágffy János országbíró, a zsákmányszerző főúr prototípusa. Ő vitte az ország szűz máriás lobogóját, márpedig a zászlótartóról csata előtt hagyományosan leoldották a sarkantyúkat, hogy ne tudjon menekülni. Drágffy nem is tudott, de legalább a mohácsi síkon írott magyar nyelvű végrendelete ránk maradt.

Bár tankönyveink a magyar sereg bukásáról írnak, helyesebb lenne a közép-európai koalíció csapatairól beszélni. Mások mellett a törökök elől elmenekült szerb lovasok és Lenart Gnoinski vezetésével lengyel segédcsapatok is ott voltak a mohácsi síkon. Még Csehország is küldött támogatást, de gyalogságuk a csata napján még csak valahol Székesfehérvár környékén járt.

Nem tanulság nélküli párhuzamok ezek a mai migránsválsággal.

Mintha a történelem ismételné önmagát: Csehország bejelentette, az év végéig több mint száz cseh rendőr és katona segít Magyarország déli határán, ahová technikai eszközöket is telepítenek majd. A lengyel határőrség egyik helikoptere és összekötő tisztje már megérkezett. Ígértek élőerős segítséget a szlovákok is. Mivel vezető nyugati döntéshozók eddig legfeljebb kemény hangú Twitter-üzenetekig jutottak el, a cseh védelmi miniszter kifakadt: „Az Európai Unió egyre több politikusa beszél a külső schengeni határok védelmének megerősítéséről. Mindnyájan azonban szemérmesen hallgatnak arról, hogyan kellene ezt megtenni. Mi nem fogunk várni, és azonnal segítünk a magyaroknak”.

A migránsok Szulejmán szultán janicsárjaihoz hasonlóan egy hódító terv eszközei, a határkerítés pedig egyenlő a déli végvárvonallal?

Mint a legtöbb történelmi analógia, ez is biceg. Azonban a tömeges, ellenőrizetlen, az Európában elfogadott értékekkel ellenkező felfogást valló iszlám világból induló népvándorlás immár civilizációs kihívást is jelent. Az is világos, hogy erre a kihívásra eltérően reagál Közép- és Nyugat-Európa. Mint a 16. században. Miközben a fizikai létében a török által amúgy nem fenyegetett Lengyelország és Csehország küldött csapatokat Magyarországra, az akkor még legkeresztényibbnek nevezett francia királyok lehetőséget láttak az oszmán terjeszkedésben ‒ akárcsak az egyszeri Mercedes-főnök a mostani migránsokban. Közel kétszáz éven át a kereszténység védelméről szóló szép szólamok ellenére a franciák többé-kevésbé nyíltan a dunai Habsburg-monarchia ellensúlyaként tekintettek az Európa szívéig nyomuló török Portára.

A moralizálást most is tapasztaljuk, csak éppen a kvótákból meg a multikulti mókából nem kérő közép-európaiakat ostorozzák Nyugaton. Pedig nem zsigeri rasszizmusról meg szolidaritáshiányról van szó, hanem arról, hogy ezekben az országokban megszólalt a civilizációs vészcsengő. Közép-Európában az elmúlt hetven évben ugyanis nem egy könyvvásári pavilon élőláncos körbefogása volt a legélesebb konfliktus. A régiónkban élő népek megéltek forradalmakat, diktatúrákat, rendszerváltásokat, drámai életszínvonal-zuhanásokat. Egyáltalán: több évszázados tapasztalatuk van arról, milyen az, ha szuverenitásukat, államukat, kultúrájukat tektonikus külső erők veszélyeztetik.

Márpedig a német számítások szerint év végéig másfél millió ember érkezhet Németországba, ami soha nem látott kihívással szembesíti Berlint. Például a migránsok egy részét meg kell tanítani írni-olvasni, mert húsz százalékuk a saját nyelvén is analfabéta. Számítások szerint legfeljebb tíz százalékuk állítható azonnal munkába, s az eddigi tapasztalatok szerint öt év múlva is csak ötven százalékuk tud elhelyezkedni, addig az államnak kell számukra megélhetést biztosítani. Az pedig több mint vészjósló, hogy egy német rendőrszakszervezeti vezető arról beszél: a lakossági nyugtalanság elkerülése okán nem hozzák nyilvánosságra, mi folyik a befogadóállomásokon, a rendfenntartó erők viszont terhelhetőségük határához érkeztek.

Lehet még egy ideig azt hajtogatni: a „kerítés nem megoldás” és abban reménykedni, hogy majd magától leáll az áradat. De ebben az esetben hamarosan nem a felvilágosodás eszméi, hanem az égő menekültszállások fogják izzítani a németországi migránsok hangulatát. S ha ők elkezdenek visszaütni, annyi esélyünk lesz a nekünk kedves Európa megőrzésére, amennyi a magyar seregnek volt a mohácsi síkon.