Ez nem bátor, ez nem művészi, és főleg nem igazságos. Ez szánalmas

Azahriah tehetséges művész. Amit csinál, jó. És tetszik is. De amit most mondott, az vállalhatatlan.

Sok minden történt az Ólomerdő folytatásában, mégsem vagyunk teljesen elégedettek. A tündérek földje még mindig egy csodálatosan lehangoló hely, a karakterek még mindig a helyüket keresik, a nagy történet pedig csak egy kicsit mozdult tovább. Kleinheincz Csilla sorozatának második részéről.
Többször leszögeztem már, hogy nem vagyok a fantasy-műfaj nagy műértője se hazai, se nemzetközi viszonylatban. Mégis: az elmúlt években egyre több minőségi magyar munka kerül a polcomra. Ezek többségében olyan könyvek, amelyek építenek a magyar népmese-kincsre és mondavilágra, ezeket modern köntösbe ültetik és átértelmezik. László Zoltán Egyszervoltja, Moskát Anita két könyve, Csurgó Csaba Kukoriczája és Kleinheincz Csilla Ólomerdője mind-mind remek regények voltak. Utóbbi most kapott egy folytatást két kisregény formájában. Vigyázat: spoileresek leszünk az első regénnyel kapcsolatban.
„Az Ólomerdő sötét mese a kamasz Emeséről, aki szülei titkait próbálja felfedni. Tündér anyja kiskorában elhagyta őket, apja pedig azóta próbál bejutni a Gödöllő környéki varázserdőbe, hogy visszahozza feleségét. Végül mégis csak Emesén múlik, hogy feloldja a családját sújtó átkot és visszakapja a szüleit.
Az Ólomerdő tündérországa szívbemarkolóan komor és meglepően realista: az ősi törvények, átkok és varázslatok fogságában sebzett, roncs lények, szívüket vesztett lovagok és gonosz boszorkányok tengetik az életüket. Mintha a mesék vége után, a míg meg nem haltak-paradigma másik oldalán járnánk. A hős megdicsőülése és lelépése után, egy szétesett világban. A Fehérlófia-mondára lazán felfűzött történet befejezésének sem örülhetünk felhőtlenül. Kíváncsian várom a folytatást” – írtam a sorozat első részéről. A folytatás most megérkezett.
Az első kisregény főleg Emese anyjával, Lónával foglalkozik, aki több év kihagyás után megpróbál újra összemelegedni lányával, de igazából fogalma sincs róla, hogy hogyan kéne ezt csinálni – ismeri, de nem érti igazán az emberek világát. Emese viszont nem tud túllépni apja elvesztésén, így anyja közeledési kísérleteinek kihasználásával olyan dologra szánja el magát, ami tabu a tündérek világában.
A második kisregényben Emesére fókuszálunk, aki tizenhat éves korára kamaszkori életválságba jut: mihez kezdjen az életével? Maradjon a „való” világban, ahol senki sem fogja megérteni? Vagy költözzön át végleg Tündérországba, ahol szintén csak kilóg a sorból? Hogy kiderítse, mi lenne a legjobb neki, két vándorútra indul: először Bécsbe szökik, ahol felfedezi: a mágiának vannak határai; majd Tündérországban indul vándorévre, ahol végig kísérti egy mondahős, Ezüstkezű alakja, aki akár ő is lehet.
A kötet egyértelműen Lóna és Emese belső útjára, útkeresésére fókuszál; leginkább az előző könyv érzelmi , feloldásaként működik. Emese két útjának párhuzamos bemutatása először kissé zavarosnak tetszik, aztán egyre inkább funkciót nyer a párhuzamos szerkesztés. A végkifejletet is csak az útkeresés tekintetében lehet kielégítőnek nevezni.
Közben azonban valami folyamatban van a tündérek földjén. Jelentem: a tündérek világa nem lett szívderítőbb hely. A sárkányok lakta határvidék elhagyatott erdőiből mondjuk most sem jutottunk sokkal messzebbre: az Üveghegyen túl a tündérek csillagfalvainak nem túl szívderítő lakói tengetik az életüket – Emesének nem is igazán jön be a dolog. Nagyon jó magyarázatot kapunk egyébként a sárkányok eredettörténetére – sötét, sötétebb is mint a világ többi része ezekben a könyvekben. Az mindenesetre világos, hogy a folyamatosan előbukkanó Ezüstkéz-mítosz, illetve a tündérvilág unalmas felszíne alatti titkos szervezkedések változást fognak hozni.
Ez a változás azonban egyelőre nem kapott hangsúlyos szerepet, a két kisregény csak előkészítette azt, ami valószínűleg a sorozat harmadik része lesz hívatott elmesélni. Kicsit úgy érzem magam, mint egy olyan sorozatnál, ahol már megőrülök az évad közepén, hogy egy-egy szál feloldását meddig lehet még húzni. Történjen már valami! – kiáltanék fel. Persze történik is, csak nem azon a szinten, ami engem első sorban érdekelne. Emese, illetve szülei története a mesén túlmutató sötét implikációkkal bír, vagy talán első sorban ezzel bír: a kamaszkor útkeresése, a szeretet ellenére széteső családok, sőt, a családon belüli erőszak is témája a könyvnek egy bizonyos síkon.
Végső soron ugyanazt tudom írni, amit az előző regény kapcsán: várom a folytatást.
Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Gabo Kiadó, 2015.