Sok minden történt az Ólomerdő folytatásában, mégsem vagyunk teljesen elégedettek. A tündérek földje még mindig egy csodálatosan lehangoló hely, a karakterek még mindig a helyüket keresik, a nagy történet pedig csak egy kicsit mozdult tovább. Kleinheincz Csilla sorozatának második részéről.
Többször leszögeztem már, hogy nem vagyok a fantasy-műfaj nagy műértője se hazai, se nemzetközi viszonylatban. Mégis: az elmúlt években egyre több minőségi magyar munka kerül a polcomra. Ezek többségében olyan könyvek, amelyek építenek a magyar népmese-kincsre és mondavilágra, ezeket modern köntösbe ültetik és átértelmezik. László Zoltán Egyszervoltja, Moskát Anita két könyve, Csurgó Csaba Kukoriczája és Kleinheincz Csilla Ólomerdője mind-mind remek regények voltak. Utóbbi most kapott egy folytatást két kisregény formájában. Vigyázat: spoileresek leszünk az első regénnyel kapcsolatban.
„Az Ólomerdő sötét mese a kamasz Emeséről, aki szülei titkait próbálja felfedni. Tündér anyja kiskorában elhagyta őket, apja pedig azóta próbál bejutni a Gödöllő környéki varázserdőbe, hogy visszahozza feleségét. Végül mégis csak Emesén múlik, hogy feloldja a családját sújtó átkot és visszakapja a szüleit.
Az Ólomerdő tündérországa szívbemarkolóan komor és meglepően realista: az ősi törvények, átkok és varázslatok fogságában sebzett, roncs lények, szívüket vesztett lovagok és gonosz boszorkányok tengetik az életüket. Mintha a mesék vége után, a míg meg nem haltak-paradigma másik oldalán járnánk. A hős megdicsőülése és lelépése után, egy szétesett világban. A Fehérlófia-mondára lazán felfűzött történet befejezésének sem örülhetünk felhőtlenül. Kíváncsian várom a folytatást” – írtam a sorozat első részéről. A folytatás most megérkezett.
Az első kisregény főleg Emese anyjával, Lónával foglalkozik, aki több év kihagyás után megpróbál újra összemelegedni lányával, de igazából fogalma sincs róla, hogy hogyan kéne ezt csinálni – ismeri, de nem érti igazán az emberek világát. Emese viszont nem tud túllépni apja elvesztésén, így anyja közeledési kísérleteinek kihasználásával olyan dologra szánja el magát, ami tabu a tündérek világában.
A második kisregényben Emesére fókuszálunk, aki tizenhat éves korára kamaszkori életválságba jut: mihez kezdjen az életével? Maradjon a „való” világban, ahol senki sem fogja megérteni? Vagy költözzön át végleg Tündérországba, ahol szintén csak kilóg a sorból? Hogy kiderítse, mi lenne a legjobb neki, két vándorútra indul: először Bécsbe szökik, ahol felfedezi: a mágiának vannak határai; majd Tündérországban indul vándorévre, ahol végig kísérti egy mondahős, Ezüstkezű alakja, aki akár ő is lehet.
A kötet egyértelműen Lóna és Emese belső útjára, útkeresésére fókuszál; leginkább az előző könyv érzelmi , feloldásaként működik. Emese két útjának párhuzamos bemutatása először kissé zavarosnak tetszik, aztán egyre inkább funkciót nyer a párhuzamos szerkesztés. A végkifejletet is csak az útkeresés tekintetében lehet kielégítőnek nevezni.
Közben azonban valami folyamatban van a tündérek földjén. Jelentem: a tündérek világa nem lett szívderítőbb hely. A sárkányok lakta határvidék elhagyatott erdőiből mondjuk most sem jutottunk sokkal messzebbre: az Üveghegyen túl a tündérek csillagfalvainak nem túl szívderítő lakói tengetik az életüket – Emesének nem is igazán jön be a dolog. Nagyon jó magyarázatot kapunk egyébként a sárkányok eredettörténetére – sötét, sötétebb is mint a világ többi része ezekben a könyvekben. Az mindenesetre világos, hogy a folyamatosan előbukkanó Ezüstkéz-mítosz, illetve a tündérvilág unalmas felszíne alatti titkos szervezkedések változást fognak hozni.
Ez a változás azonban egyelőre nem kapott hangsúlyos szerepet, a két kisregény csak előkészítette azt, ami valószínűleg a sorozat harmadik része lesz hívatott elmesélni. Kicsit úgy érzem magam, mint egy olyan sorozatnál, ahol már megőrülök az évad közepén, hogy egy-egy szál feloldását meddig lehet még húzni. Történjen már valami! – kiáltanék fel. Persze történik is, csak nem azon a szinten, ami engem első sorban érdekelne. Emese, illetve szülei története a mesén túlmutató sötét implikációkkal bír, vagy talán első sorban ezzel bír: a kamaszkor útkeresése, a szeretet ellenére széteső családok, sőt, a családon belüli erőszak is témája a könyvnek egy bizonyos síkon.
Végső soron ugyanazt tudom írni, amit az előző regény kapcsán: várom a folytatást.
Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Gabo Kiadó, 2015.
Az elmúlt hetekben jól látszott, hogy a jobboldal sokszínű. Megjelentek a „különutasok”, akik a nemzeti liberális vagy polgári identitásukat hangsúlyozzák, de hangosak a radikálisok is, akik sokszor olyan nyelvezetet használnak, amely a jobboldali tábor közepének ellenszenves.
A válogatottnál a liverpooli csillag, klubszinten a korábbi világválogatott eredményesebb, mégsem igazán összehasonlítható a két klasszis teljesítménye.
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A csapatkapitány sportágtörténeti duplájával a címvédő argentinok már biztos továbbjutók.
A köztársasági elnöknek távoznia kell hivatalából, de csak tisztességes eljárás után – közölte a jogvédő szervezet.
