A köztársaság végnapjai

„Úgy tervezem, hogy egy nap megírom majd a nagy nemzeti regényt, amelybe a magyarok valamennyi félelmét, babonaságát és gyűlöletét beleszövöm. Jelenleg itt tartok:

Csütörtök este a Keleti pályaudvar környékén egy migránsokból álló csoport támad rám. Először csak lökdösnek és fenyegetnek, aztán előkerülnek a kések. Az »Allah akbar!« mellett azt sikerül kihámoznom az arab mondatokból, hogy ISIS-harcosokkal van dolgom, akik szociális segélyért jöttek gyilkolni, szívből gyűlölnek minket, fehéreket, az asszonyainkat akarják, és eszük ágában sincs integrálódni. Miközben az aszfalton fekszem, és folyik el a vérem, csak arra tudok gondolni: ezt most túl kell élnem, hogy elmondhassam Európa népeinek.

Érzem, lassan végem van, egyre nehezebben veszem a levegőt. Ekkor sétál arra Ahmed és Jusuf. Szerencsémre Ahmed orvostanhallgató volt a damaszkuszi egyetemen. Néhány perc alatt ellát, elállítja a vérzést. Hamar kiderül azonban, hogy ez kevés. A dzsihád pengéje átvágta a jobb vesémet – nincs esélyem. Ahmed azonban nem tétovázik, egy gyors mozdulattal – ott, a pályaudvar tövében – kivágja a sajátját, és belém ülteti. Mire végez, már virrad, Jusuf el is tűnt. Ahmed fáradtan rám mosolyog, és csak annyit mond: Germany, Germany. Aztán bizonytalan léptekkel elindul az osztrák határ felé vezető hosszú gyalogútra. Csak annyit látok, ahogy távolodó alakja átkarolja feleségét és kislányát, akik támogatóan Ahmedhez bújnak. Elájulok.”