Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Kevés stílusirányzat van, ami olyan hamar elveszíti értelmét, mint a cyberpunk – és az egyetlen, amely csak úgy maradhatott meg, hogy közben (olykor erősen stilizált) realizmussá fejlődött.
„Az a kényes helyzet állt elő így az évad végére, hogy magam sem tudom, ajánljam-e, vagy sem. Minden a második évadtól függ most, mert egy erős alap igenis adott, de minden azon múlik, hogy végre nekiállnak fókuszálni egy hackertámadástól megbénított gazdaság aspektusaira, képesek lesznek-e feltérképezni premisszájuk komolyabb társadalmi és személyes vonatkozásait, vagy tovább bohóckodnak epileptikus hülyítésekkel és fél órás drogfűtötte tripekkel. Természetesen mindkettőnek helye van egy poszt-cyberpunk szorongásban, de vagy erről szól ez a sorozat, vagy a hackerségről. A hagyomány szerint nem kellene, hogy üssék egymást, de ebben az esetben a kettő együtt rettenetesen fárasztó, és így a történet sem tart sehová.
Mindezek mellett elmondható, hogy a sorozat rendezése, színészi játéka, fényképezése egy kicsit művészkedő (játszik a kompozícióval, bár elég kiszámíthatóan), de legalább elegáns, erős, kiemelkedő. Viszont narratív szinten még egészen biztosan nem áll meg a saját lábán. Gyakorlatilag nincs olyan történeti szál, karakter, drámai szituáció, amit valamilyen formában ne láttunk volna már máshol. Ennek ellenére nem tudom legyűrni az érzést, hogy ez a sorozat mégiscsak fontos és nagyszerű lehet, ha megtalálja és koncentráltan végigviszi a témát, amelyet végül majd kiválaszt. Meglátjuk.
Addig is cseréljetek jelszót, és töröljétek ki a szeretőtökkel való levelezgetést. Csak mondom.”