„Nyolc Shakespeare előadásban játszottál, a legutolsó épp a Lear király volt a Nemzeti Színházban 2010-ben, Gothár Péter rendezésében (ebben Cornwallt alakította – a szerk.). Emellett legalább tíz alkalommal rendeztél Shakespeare-darabot, de a Lear királyt még sosem. Mi érdekel elsősorban ebben a tragédiában?
Az, hogy milyen lenne, ha normálisan élhetnénk, vagy csak figyelnénk egymásra, szeretnénk egymást. Az izgat ebben a történetben, hogy a legpitiánerebb porszemen elcsúszik minden és ettől aztán minden összeomlik. Hogy mennyire kicsin múlik az, hogy minden ennyire rossz, és hogy az okát sem tudjuk, hogy miért utáljuk a másikat. Egy indulati sokk meghatározza a gondolkodásunkat és gyávák vagyunk utána azt mondani, hogy »nem, mégsem«, vagy »nem haragszom«, »ne haragudj«. Nem merjük kimondani büszkeségből.
1998-ban rendezted az első Shakespeare-t, A velencei kalmárt a Tivoliban. Kellett az időközben eltelt tizenhét év, hogy a Lear királyt közelebb érezd magadhoz?
Persze, biztosan. Húsz évvel ezelőtt miről beszéltem volna a Learrel kapcsolatban? Kellett hozzá, hogy játsszak benne Gothárnál, meg hogy itt próbáljak tavaly. Ez nem úgy van, hogy az ember visz magával darabokat, amiket megpróbál mindenütt elsütni. Konstellációk vannak: egyrészt bennem megérik, másrészt nagyon szeretem, hogy a Radnótiban ilyen szűk a tér. Fontos az is, hogy kik vannak a társulatban, meg hogy Zsolt jöhetett (László Zsolt, a szerk.), és fontos a tavalyi Platonov-rendezésem. Egy darabválasztásnak komoly okai vannak.”