Magyar borral villantani

„Nem akarok ezzel senkit hergelni, csak száraz tényként közlöm, hogy kábé 3-4 éve kezdtek elfogyni, és mára teljesen elfogytak a magyar borok azokról a borcentrikus baráti összejövetelekről, ahová engem is meghívnak. Mielőtt valaki idegenszívűséget és nyugatmajmolást kiáltana, le kell szögeznem, hogy ezt a szakaszt egy sokkal hosszabb másik előzte meg, amikor szinte kizárólag magyar borokat ittunk. Mi voltunk az a művelődő középosztály, amelyik történelmileg és organikusan magyar borokon és a Borbaráton nőtt fel, aztán a gyakorlat és az elmélet malomkövei között őrlődött, ledarálódott és mára kiköpődött. Mi tényleg nagyon sok pénzt költöttünk el magyar borra – horizontálisan és vertikálisan egyaránt -, jóval többet, mint amennyit újabban külföldire. Nem örülök annak, hogy ez így van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy látom a hajtűkanyart az út végén, vagy akár elhinném, hogy létezik. Az elfordulás alapvető oka szerintem az, hogy könnyebb és gyorsabb tanulási folyamat a világ világszínvonalú borait fölfedezni, beszerezni és megismerni, mint világszínvonalú borokat készíteni.

A fogyasztás mennyisége szempontjából elhanyagolható tokaji édeseket leszámítva, bármely színben és árkategóriában baljósan hangzik az a felállás, hogy Magyarország vs Világválogatott (Franciaországot leszámítva nyilván bármely más országgal behelyettesítve is baljósan hangzana). De míg az olcsóbb borok esetében újra meg újra nekifutok és nekifutunk a falnak, és nem mindig halunk bele, a drágább boroknál már nem is kísérletezünk. Pedig jó lenne drága és jó magyar borokról is tudni. Vannak és mindig is lesznek olyan ismerősök, olyan alkalmak, ahol a drága magyar bornak jobban örülnek, mint a soha-nem-hallott, kimondhatatlan nevű drága külföldinek. Ráadásul, a félműveltségünk is féloldalas, ha nem ismerjük a neves magyar borászatok csúcsborait.”