„Csodás beszámoló. Jómagam egyszer találkoztam az uhulderrel. Lentiben voltam katona, már hónapok óta, de még nem ittam egyetlen csepp alkoholt sem. Annak a fényében ez azért nem volt különös, hogy amúgy sem ittam és egy üveg sörtől tökre be tudtam nyomni, ha mégis. Ám egy nap beosztottak a biztonsági őrségbe, ami a létező legnagyobb főnyeremény volt. Azt jelentette ugyanis, hogy az ember kapott egy pokrócot, egy egész vekni kenyeret, kurva sok melegítős és gyíkhúskonzervet, aztán párosával kivitték a laktanya közelében lévő lőtér mellé, és lerakták valamelyik odavezető földút szélére. Hány rejszrekord dőlt meg abban a szép természeti környezetben!
A feladatunk amúgy nem az volt, hogy gecibe fojtsuk Zala megyét, hanem az, hogy megállítsuk és visszafordítsuk azokat a parasztokat, akik a lőtérre belógó földekre mennek dolgozni. A gyakorlatban ez úgy zajlott, hogy az ember, ha parasztot látott, felállt a pokrócról és elvette tőle az előre bekészített pillepalack uhuldert, majd visszafeküdt, a paraszt meg ment szántani a golyóverésbe.
Én ráadásul egy rafkós csókával kerültem tanulópárba, aki azon aggódott, hogy mi van, ha ma nem jönnek a parasztok. Így prroaktív módon rávett, hogy őrhelyünket elhagyva bemenjünk a faluba egy ismerőséhez. Beléptünk egy tök sötét ház konyhájába, ahol nem volt senki, én viszont rááltam a felhalmozott krumplira. Amikor kicsit megszokta a szemem, kiderült, hogy majdnem jól láttam át a helyzetet, azzal a finomítással, hogy 9-14 ember feküdt a padlón, rongyokba burkolva, teljes némaságban, és krumpli helyett az egyikükön álltam, amit udvariasan nem tett szóvá. Itt a haverom szerzett egy üveg uhuldert, amit már odabent meg kellett húznom.
Annyira volt jó érzés, mintha Sütő Tamás alezredest húztam volna meg! Már a házból kilépve elbaglyosodtam, a pokróchoz visszatámolyogva épp hogy el tudtam heverni, máris megjelent az első földműves. Fél óra múlva a szemem már kocsányon lógott ki az üregéből, pockot is hánytam, és amíg Lentiben voltam, soha többé nem ittam egy csepp alkoholt sem.”