Renegát gondolatok a görög válság kapcsán

„Gyakori vád – elsősorban baloldali közgazdászok részéről –, hogy a brüsszeli és washingtoni bürokraták ellehetetlenítik a szegény, eladósodott Görögországot a túlzó megszorítócsomagok kierőszakolásával. A megszorítási spirál nemcsak a gazdasági szereplők számára rossz, hanem a hitelezőknek is, hiszen egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy visszakapják a kölcsöneiket. A baloldali populista közgazdászok azt javasolják, a görög gazdaság is kapja meg a keresletélénkítési politika alkalmazásának lehetőségét, hogy ezáltal tudjon »kinőni a gazdasági csapdából«. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a hitelező (a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank) lazítson a szorításon: engedje el az adósság egy részét, ütemezze át a hiteltörlesztéseket, ne követeljen túl nagy mértékű fogyasztáscsökkentést. E javaslatok közül nem kívánok foglalkozni a minden bizonnyal szükségessé váló adósságelengedéssel, illetve annak mértékével. Itt csak a gazdaságélénkítés lehetőségét vizsgálom, konkrétan azt, érdemes-e többletforrásokat juttatni a görögöknek keynesi típusú keresletösztönzésre.

A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, mert az nagyban függ a konkrét feltételektől. Rövid távon érdemes lehet kisebb mértékű keresletélénkítő politikát alkalmazni, mert a hosszú viszszafogások után jelentős kapacitás- és munkaerő-feleslegek alakulhattak ki a görög gazdaságban, amelyek legalább részben mobilizálhatók. (Egyébként éppen ilyenféle élénkítés zajlik ma Magyarországon is.) A mérsékelt erejű élénkítő politika átmenetileg eredményezhet 2-3 százalékos gazdasági növekedést anélkül, hogy rontaná a külső egyensúlyi helyzetet. Hosszabb távon azonban ennek is előjönnek a negatív hatásai. A termelés és a jövedelmek növekedése ugyanis elindítja az import dinamikus növekedését, miközben a növekedés viszonylag gyorsan felszívja a rendelkezésre álló erőforrásokat és kapacitásokat.

A tankönyvekből ismert, multiplikátorhatást kiváltó keresletösztönző politikának hiányoznak az alapjai a görög – valamint a spanyol, portugál és magyar – gazdaságból. Keynes és tanítványa, Kahn a kereslet termelést és jövedelmet megtöbbszöröző hatását a nagy gazdasági válság sújtotta Angliára és Egyesült Államokra tekintettel dolgozta ki. Ezek az országok versenyképes, békeidőben jól működő piacgazdaságokkal rendelkeztek, amelyek azonban a válság miatt krónikusan alacsony kapacitáskihasználás mellett kényszerültek működni. Egy olyan gazdaság esetében viszont – s ilyen a görög is –, amelynek igen rugalmatlan a kínálata, amely komoly szerkezeti problémákkal és ebből következően krónikus produktivitáshiánnyal küszködik, nem várhatjuk el reálisan, hogy az egységnyi kereslettöbblet megtöbbszöröződik. Sokkal inkább az fog történni, hogy az egységnyi keresletösztönzés csak töredékében hasznosul, s kevesebb mint egységnyi termelést generál. Egyszerűen azért, mert a multiplikátor-hatáslánc megszakad: a többletkereslet nem találkozik kurrens, eladható készletekkel vagy mozgósítható kapacitásokkal, megfelelően képzett munkaerővel, az alacsony versenyképesség miatt pedig a generálódó többletkereslet nem a hazai, hanem az importtermékek felé fog irányulni. Így aztán a nagyobb mértékű és hosszabb időn keresztül fenntartott keresletélénkítés szükségszerűen vezet az egyensúlytalanság és az adósság további növekedéséhez. Naivitás az gondolni, hogy a keynesi multiplikátor olyan csodaszer, amelyet minden gazdaság alkalmazhat, s csak a gonosz erők akadályozzák az elmaradott országokat abban, hogy jótékony hatásaiból ők is részesülhessenek.

Aki ezt gondolja, az fordítva ül a lovon. Először kell a gazdaság kínálati szerkezetét átalakítani (a nagy hozzáadottérték-tartalmú exportképes termékek irányába), a kínálat rugalmasságát javítani (a humán tőke fejlesztésével), a versenyképességet emelni (a kutatás-fejlesztés és az innováció támogatásával), a piacra lépés feltételeit javítani (trösztellenes törvényekkel, versenyszabályozással és a korrupció felszámolásával), s csak amikor ezen intézkedések eredményei elkezdenek jelentkezni, akkor várhatja a lelkes keynesiánus közgazdász, hogy működjön a keresleti multiplikátor.

Jogosan vetődik fel a kérdés: honnan lehet pénzt szerezni a kínálati oldal átalakítására külső többletforrások hiányában? A válasz egyszerű, de nem könnyen kivitelezhető: a politikai és a gazdasági elittől. Progresszív jövedelemadóztatással és a vagyonadó bevezetésével lehet kicsikarni a szükséges induló összegeket. Ehhez persze egy egészen más szemléletű társadalomra lenne szükség. Le kellene számolniuk a görögöknek (ahogy nekünk, magyaroknak is) a primitív antikapitalizmussal, ami egyre divatosabb a világban. Nemzeti önismeretre lenne szükség, mindenekelőtt annak felismerésére, hogy a hibák nem másokban, hanem a görög társadalmi berendezkedésben rejlenek. Ezért Görögország jövője elsősorban a görögökön múlik: ők képesek tovább rontani a helyzetüket vagy kikeveredni a válságból.”