A belga népről

Belgium 185 éves ország a Nyugat szíve közepében. Élvezi a nyugati civilizáció minden áldását, szabad, sikeres, jómódú. Otthont ad az Európai Unió intézményeinek, lehetne az egyesült Európa szimbóluma is. Mégsem az, vagy ha igen, hát nagyon nem úgy, ahogy az Unió vezetői szeretnék. Hiszen még önmagával sem alkot egységet. Két sikeres évszázad a közös hazában nem volt elég, hogy belga nép szülessék. Vallon nép van és flamand. Akik pontosan olyan mély és feloldhatatlan ellenszenvvel és gyanakvással tekintenek egymásra ebben a kis mintaországban, mint a mi népeink itt Közép-Európában.

Pedig logikus volna, hogy ne így legyen. Célszerűbb, racionálisabb volna nemzetek feletti Európában egyesülni. Idézet a huszadik század egyik legnagyobb hatású történésze, az osztrák-brit sir Karl Popper beszédéből, mely 1994-ben, prágai díszdoktorátusa átvételekor hangzott el. Az előadó a két háború közötti Csehszlovákia sikereit méltatta, majd így folytatta: „Ám kezdettől fogva be volt építve a csehszlovák nyitott társadalom struktúrájába egy szükségtelen gyengeség (kiemelés B.G.) Az úgynevezett nemzeti önrendelkezési elvre gondolok, amely szinte abszolút erkölcsi tekintélyre tett szert Nyugaton (és máig nem veszítette el ezt a tekintélyt) – noha ha csak egy kicsit is jobban utána gondolunk, rájöhettünk volna, hogy ez az »elv« teljesen használhatatlan Európában, ahol még az olyan szigeteket is, mint Nagy-Britannia, Írország és Ciprus, számos úgynevezett nemzetiség népesíti be, melyek politikai vezetői igényt tartanak a nemzeti önrendelkezésre”.

A továbbiakban Karl Popper Csehszlovákia akkor közelmúltbeli szétválása felett sajnálkozott, majd így folytatta: „Semmi kétség, az egy nyelvet beszélő, homogén népesség óriási előnyöket jelent az ipari együttműködés terén: de hol találunk ilyesmit Európában? Európa egyszerűen nem ilyen. (...) Úgy vélem, mindenkinek, aki becsüli a békét és a civilizált életet, azon kell dolgoznia, hogy felvilágosítsa a világot ennek a híres – vagy mondjam inkább, hírhedt? – elvnek, a nemzeti önrendelkezés elvének a gyakorlati kivitelezhetetlenségéről és antihumánus voltáról, amely ma az etnikai terrorizmus végső szörnyűségébe süllyedt”. (Új Könyvpiac, 2001. augusztus-szeptember, Orosz István fordítása) 

Úgy tűnik, mintha a mostani népindulás a fenti szavakat igazolná. Emberek százezrei úgy döntöttek, hogy számukra előbbre való a biztonság és a jólét, mint az azonos etnikumúak közötti élet. De vajon tényleg fontosabb-e? Vajon ha megszerezték már a biztonságot és a jólétet, a hasonlók közé tartozás belső késztetése vajon nem tör-e felszínre? 

Mert abból egy szó sem igaz, hogy a nemzeti önrendelkezés antihumánus volna. Tessék csak belegondolni: a szerelemben sincs semmi racionális, afféle szükségtelen gyengeség, sokszor kifejezetten kárára van annak, akit hatalmába kerít, és a szerelemféltésnek is van annyi áldozata szerte a világon, mint az etnikai terrorizmusnak. De azért senki sem gondolja, hogy a szerelem antihumánus dolog lenne. Nem, kérem: dehogyis az „ipari együttműködés” előnyeiről van szó. Hanem az emberhez méltó életről.

Amelynek élhető keretet a nemzeti önrendelkezés ad. Volt már szó a brit parlamenti választások eredményeiről. Ha van szabad, békés, jómódban élő ország, akkor Nagy-Britannia az. Nemzetiségei a mi felfogásunk szerint nem is nemzetiségek, nincs saját nyelvük és saját, elkülönült kultúrájuk is alig. A parlamenti választásokon az etnikai hovatartozás mégis felülírta a világnézetet: a skótok a skót pártra szavaztak, a walesiek a walesi pártra, az észak-írek pedig valamelyik északír pártra. Természetesen az angolok is a maguk angol pártjai közül választottak (nem pedig skót, walesi, északír pártok közül), még ha ez nem is szembetűnő, hiszen ők vannak többségben, ők kormányoznak. 

Európa nemzetek szerint szerveződik. Más kultúrák viszont nem ilyenek. Az arab világban ugyan – nem kis részben az egykori oszmán-török nacionalizmus hatására – egy évszázada jelen vannak a nemzetépítő törekvések, ezek a társadalmak mégsem nemzetekre épülnek. A közösséghez tartozás, a sokszor felekezeti keretekbe foglalt etnikai identitás ugyanakkor nagyobb jelentőségű, mint Európában. 

Latin-Amerika nemzetei sem olyanok, mint az európaiak – mégis vannak. Argentinnak, brazilnak, venéznek (ahogy a venezuelaiak nevezik magukat) lenni – az önazonosság része ott is. Elég csak megnézni egy válogatott focimeccset, volt már abból háború is. A Szahara alatti Afrika sem nemzetállamokból áll, de hogy az etnikai hovatartozásnak milyen elsöprő ereje van, arról időnként tragikus hírek érkeznek Európába. Keveset tudunk Közép-Ázsia és a Távol-Kelet népeinek nemzetfelfogásáról (talán Japánt kivéve), de amit tudunk, az megerősít benne: van itt valami, az emberiség lelke mélyén, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Lehet, hogy a Lévi-Strauss-i struktúráról van szó? (). Vagy arról a késztetésről, hogy pozitív önképet alkossunk magunkról, és ennek része az örökölt közösséghez tartozás pozitív értékként való megélése? Vagy lehet, hogy ez a jelenség a homo sapiensnek az evolúciós pszichológia által évszázezredes múltból átmentett öröksége?  Vagy valami más?

A továbbgondolás ezen a ponton két útra tér. Az egyik úton Karl Popper követői indulnak el, bízva saját következtetéseik erejében, és kimondva, hogy a nemzeti önrendelkezés „szükségtelen gyengeség”, nem racionális, ideje végre meghaladni. A másik út a konzervatívoké. Ők azt mondják: van itt egy jelenség, amelyet igazából nem értek, nem tudok megmagyarázni, de amely kiállta az idő próbáját – ezért számolok azzal, hogy ez a jelenség a jövőben is velünk lesz, tisztelettel tekintek rá, és figyelembe veszem a döntéseim meghozatala során. És majd akkor vizsgálom felül ezt az álláspontomat, ha azt tapasztalom, hogy a flamand és a vallon nép belga népben egyesült.