Az „Éhes vagyok” feliratú kartonlapot maguk elé tartó koldusoknak, keserű tapasztalatok után már nem visznek kiflit, tejet, parizert – a menekülők most végre tényleg éhesek, lehet táplálni őket, szemükben a hála könnye csillog – van-e laktatóbb az önbecsülés-éhség számára, mint a másik szemében a hála könnye?
Koszos ruhájú, rossz szagú, alkoholtól szétázott arcú hazai hajléktalant senki sem visz haza, hogy legalább egy éjszakát tiszta ágyban töltsön. De a menekültekkel meg lehet tenni, egész családot lehet egy északára hazavinni, este a konyhában, miközben a kicsik már alszanak, kézzel-lábbal magyarázva sokáig beszélgetni, könnyekig nevetni, elszomorodni, reggel keserédesen búcsúzni, a távozókat feltarisznyálni, az asszonynak titokban egy kis pénzt a kezébe nyomni – az éjszaka emléke évekig csillapíthatja az önbecsülés-éhséget.
Kiállni a menekülők mellett, magunkat megkülönböztetni a használt ruhát nem vivőktől, a vándorokat nem befogadóktól, a kerítés-építőktől, átélni a „te nem vagy jó ember, de én jó ember vagyok” érzését – tökéletes tápláléka az önbecsülés-éhségnek.
Mindennek a mélyén azonban csak a következményekkel nem számoló önzés rejtőzik: a dolgok felelős végiggondolása helyett az önszeretet vágyának azonnali kielégítésére való törekvés. Nem számolva azzal, hogy Európa, amelyet egyszerre sújt a saját demográfiai válsága és egy, az európaitól minden ízében különböző kultúrájú néptömeg beáramlása, kulturális katasztrófa küszöbén áll.
Mentségül szolgáljon, hogy az elmúlt száz évben a történelmünk nem tanított meg minket, magyarokat a felelős, következményekkel számoló, az önszeretetet háttérbe szorító jóság gyakorlására. A nagyhatalmak nyomása alatt eltorzult lelkű országunkban sokkal inkább az önzés sikereit tapasztalhattuk. De most már egyre kevésbé torzítanak minket a nagyhatalmi nyomások. Ideje hát bátorságot vennünk arra, hogy megtanuljuk a következményekkel is számoló jóság tudományát.