Ha Rómában vagy − a bevándorlásról és civilizációnkról

Egyáltalán nem teoretikus, hanem valódi kérdés: miközben a muszlim férfiak tetszés szerinti ruhát hordhatnak, a mi normáink szerint elfogadható-e, hogy a hozzájuk tartozó számos muszlim nőnek Európában is úgynevezett burkát, az egész testet befedő, a szemet is fátyollal takaró viseletet kell hordania? A mi európai, liberális normáink szerint ugyanis ez a viselet szörnyű – a nők alárendeltségének kirívó példája. Ugyanannak a kérdésnek a másik fele: joga van-e az európai társadalmaknak beavatkozni az itt élő muszlimok életébe és megtiltani bizonyos viseleteket?

És már el is jutottunk az új népvándorlás legégetőbb kérdéséhez. Mit tesz Európa, ha tömegesen olyan emberek vándorolnak ide, akiknek a normái alapvetően különböznek az európaitól – esetenként akár elfogadhatatlan mértékben?

Si fueris Romae, Romano vivite more – ha Rómában vagy, élj római módra –, mondták a régi rómaiak. De mi legyen azokkal, akik nem akarják követni ezt a tanácsot? Pontosítsunk: mi történjék azokkal, akik elég sokan vannak ahhoz, hogy az otthonról hozott normák megtartása könnyebb, kézenfekvőbb legyen a számukra, mint az új haza normáihoz való alkalmazkodás?

Mert itt nem akaratról van szó, hanem társadalmi törvényekről. Újra és újra idézzük fel Claude Lévi-Strauss tanítását: kultúránk a hiteinkből, vágyainkból, félelmeinkből, törekvéseinkből és még sok minden másból felépülő struktúrát alkot, amelyet szüleinktől öröklünk és utódainknak továbbadunk. Egy kulturális struktúra megváltoztatásához szükséges idő pedig – tegyük hozzá – arányban áll azzal az időtartammal, ameddig a struktúra rögzült.

*

Számolnunk kell itt egy látszólagos paradoxonnal: a struktúra mindent elmond a sokaságról, de semmit nem mond el a sokaságot külön-külön alkotó egyénekről. Egy adott kultúra bármely tagja bárhogyan viselkedhet, nincs személyre szóló meghatározottság. A sokaság viszont szigorúan a struktúra által meghatározottan viselkedik. A dobókocka példája jól illusztrálja ezt: egy hatlapos dobókockát elgurítva ugyanannyi az esélye bármelyik lap felülre kerülésének, bármelyik kocka bárhogyan viselkedhet (a saját keretein belül). Ha azonban tíz, száz, ezer dobókockát egyszerre gurítunk el, az eredmény átlaga törvényszerűen 3,5 közelében lesz – minél többet gurítunk (minél nagyobb a sokaság), annál közelebb.

Az ember személyiségének sokszínűségét persze nem írja le a hat lap, még hatvanszor hatvan sem. A törvény ettől még érvényes: a sokaság – ha akarja, ha nem – úgy viselkedik, ahogy örökölt kulturális struktúrája meghatározza.

Ma már tudjuk: mérhetetlen ostobaság volt az arab világba fegyverrel exportálni a nyugati demokráciát. Nem azért, mert az arabok kevésbé értékes emberek – szó sincs erről. Hanem azért, mert az arab társadalomszerveződés, évezredes tradíciók örököseként, alapvetően eltér a nyugatitól. A nyugat társadalmait döntően független individuumok alkotják, akik közéleti ügyekben a saját érdekeik szerint határoznak. Az arab társadalom ezzel szemben leszármazás-központú, a közügyekben a meghatározó a család – nagycsalád, klán, törzs, vallási közösség – érdeke. Rongy ember, aki nem a család tagjára szavaz; aki, ha megteheti, nem a családja tagjait juttatja álláshoz, megrendeléshez; aki a vitában nem a családtagja mellett áll ki. Ebben a struktúrában a parlamenti demokrácia értelmezhetetlen – a tapasztalat mutatja, hogy nem is működik.

Mi lesz, ha ezek az emberek a maguk társadalomszervezési elveit elhozzák ide hozzánk is? Ha szavazati jogot nyervén – ami nyilván elkerülhetetlen – itt Európában is a maguk logikája szerint szavaznak? Komolyan el lehet azt hinni, hogy ebből nem lesz konfliktus? A közlekedésben a jobbra tarts ugyanolyan jól működik, mint a balra tarts. De ugyan ki képzeli, hogy a kettő konfliktus nélkül keverhető?

Komolyan el lehet azt hinni, hogy a bevándorlók a nő és férfi viszonyának általuk elfogadott elveit nem akarják majd itt is érvényesíteni? Komolyan el lehet azt hinni, hogy az üzleti élet általuk elfogadott normáit nem akarják majd itt is gyakorolni? Komolyan el lehet azt hinni, hogy nem hozzák el ide is évszázados hazai konfliktusaikat? Komolyan el lehet azt hinni, hogy ha elég sokan lesznek, nem akarnak majd itt is pontosan úgy élni, mint abban az országban, ahonnan eljöttek?

Márpedig elég sokan lesznek. Februárban már idéztük Herwig Birg bielefeldi professzor kötetét (A világ népessége, Corvina, fordította Zalán Péter): „»A Bundestag demográfiai változásokkal foglalkozó különbizottsága 1995-ben a következőket fogalmazta meg (Arbeitspapier des Friedenskomittees 2000, 1995/4): „Vannak dolgok, amelyek annyira elképzelhetetlenek, hogy az emberek a legszívesebben nem is vesznek róluk tudomást. Ilyen az az előrejelzés is, amely szerint a németek néhány évtized múlva kisebbségben lesznek Németországban. A német nép, amelyről az Alkotmány azt állítja, tőle ered minden hatalom, nem is fog már létezni.«”

Ez a valódi kérdés. Hogy ötven év múlva létezik-e még a német, a magyar, a cseh, a belga nép. Ehhez képest, ezzel összefüggésben igényel tisztességes választ az a kérdés, hogy mi legyen a bevándorlókkal.

*

Nem kétséges: morálisan megalapozott az az álláspont, hogy a jóság nem mérlegel, aki kér, annak ad; aki kopogtat, azt beengedi. De ez a magatartás csak akkor tisztességes, ha számot vet a következményekkel is.

Elsősorban azzal, hogy ha Európa kitárja a kapuit, ha minden ideérkezőt megsegít, ha folyamatosan azt a jelzést adja a világ népeinek, hogy elég ide betenni a lábukat és az életük már meg is van oldva – akkor a most érkezettek nyomában néhány éven belül az eddigi tömegek sokszorosa kér majd bebocsátást és segítséget.

Olyan emberek, akik nem beszélik az Európában honos nyelveket, nem ismerik az Európában honos kultúrát, nem értenek az Európában honos foglalkozásokhoz. És akik ráadásul még egymás nyelvét sem beszélik, egymás kultúráját sem ismerik, egymás foglalkozásaihoz sem értenek.

Morálisan megalapozott álláspont ennek ellenére kitartani a feltétlen segítés mellett. De nem ilyen álláspont a következmények eltagadása. És végképp nem ilyen azok tisztességének elvitatása, akik a világ terheiből csak annyit akarnak a vállukra venni, amennyi alatt még nem roskadnak össze.