„Nincs olyan lehetőség amely egyszerre elégítené ki az elmebeteg EU-s szabályokat, emberjogi kiáltványokat, szeretetet hirdető humanizmusokat és ugyanakkor valójában megoldást kínálna. Az ideológiává rongyolódott libsizmus alapvető dogmáit kéne felrúgni ahhoz, hogy valóban használható menekvés nyíljon a jelenleg kilátástalannak tűnő helyzetből. Ám az ilyenhez mindenek előtt alkalmas vezetőkre, Horribile dictu államférfiakra lenne szükség.
Azok pedig nincsenek. Vajon miért? A válaszért – szokás szerint – messzire kell visszamenni, mert nincs az a hülyeség amelynek ne lenne múltja.
A 19-dik század végén, a 20-dik század elején, mikor kialakul a képviseleti demokrácia jelenlegi formája, az általános választójoggal és mindenféle fékekkel és ellensúlyokkal, nyilvánvaló volt, hogy a politikát elsősorban olyan emberek művelik, akik származásuk, képzettségük és indíttatásuk révén képesek önálló véleményt alkotni a dolgok alakulásáról és a teendőkről. Ezek többnyire igen gazdag emberek voltak, akik a saját vagyonuk fedezékéből, megengedhették maguknak, hogy saját elképzelésük legyen és ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan nekik tetszett, akkor durcásan visszavonulhattak a birtokaikra és megírhatták az emlékirataikat. Ezekben azután jól ráhúzták a vizes lepedőt kortársaikra, politikai ellenfeleikre és barátaikra egyaránt. (...)
Nagyjából a második világháború környékén, de főleg utána, mikor az értelem hanyatlása felgyorsult, kiderült, hogy ez a rendszer nem kedvez az »esélyegyenlőségnek«, hiszen így a nép egyszerű gyermekei kimaradnak a politika alakításából, ami ugyebár elfogadhatatlan. Fokozatosan egyre többféle juttatást kezdtek élvezni a politikacsinálók, az útiköltségtől a kupleráj-bérletig. A politikai pálya pedig valóban mindenki számára elérhető, mi több, kívánatos foglalkozás lett. Ezzel pedig létrejött korunk legveszélyesebb állatfajtája: a hivatásos politikus. Az esélyegyenlőség – legalábbis formálisan – létrejött ugyan, azonban a módszer néhány nemvárt mellékhatással is járt. (...)
Na ezért van az, hogy a világ ezen részét senkik vezetik, akik képtelenek megszabadulni a divatos ideológiák nyűgjeitől. A divat ugyanis a hülyék világnézete. A hivatásos politikus semmiféle problémát nem tud megoldani, melynek időtartama hosszabb, mint egy választási ciklus. Az idő ugyanis számára pontosan ilyen hosszúnak mutatkozik, mert a választás egyben szingularitás is. Utána nincs semmi csak a kiméra. Ha egy nép, egy ország története hosszabb ennél, akkor úgy kell neki.”