Eufória és morgolódás – Magyar idők a Felvidéken 1938-1945

A felvidéki magyarok számára egyértelműen euforikus élmény volt a magyarok lakta déli sáv 1938-as, első bécsi döntés általi visszacsatolása, ami még a Horthy-rendszert élesen kritizáló, baloldali véleményvezéreket is sírva fakasztotta a Felvidéken; ám az újraegyesülés évei számos súrlódást is magukkal hoztak – derül ki Simon Attila történész Magyar idők a Felvidéken 1938-1945 című kötetéből.

A visszacsatolás után azonban idővel újra a hétköznapok határozták meg az életet, így óhatatlanul előjöttek a feszültségek a csehszlovák demokráciához hozzászokott felvidéki magyarság és az úri Magyarország képviselői között. Indításként már a bevonuló magyar csapatok sem tettek jó benyomást a lakosokra, minthogy a csehszlovák hadseregnél feltűnően szegényesebb volt a felszerelésük.

A visszatért magyarság nem feltétlenül járt jól gazdaságilag: ugyan a Magyarországnál iparosodottabb Csehszlovákia agrárvidékén éltek, de drágábban tudták eladni termékeiket ott, mint a régi-új hazában; sok magyar termék pedig drágább volt és rosszabb minőségű, mint a csehszlovák. A koronát nem valós árfolyamán, hanem rosszabbul váltották át pengőre, ami a fizetésekben is meglátszott. A közellátás újjászervezését a Hangya szövetkezetekre bízták. Jelszó lett, hogy „Minden drága, vissza Prága!”. A nagy csehszlovák cipőgyárból, a Bat'a-ból Cipőgyártási és Keredelmi Társaságot (Cikta) csinált a tulajdonos, és megállapodott a magyar kormánnyal a maradásról. A felvidéki kisiparos cipészek gyűlölték a gyárat, amely egyébként a Tisza cipő elődje.

A Felvidéken mindenki kormánytisztviselő akart lenni. Sokan jöttek a közigazgatásba a csonka országból, őket „anyásoknak”, néha „nyanyásoknak” hívták. A neobarokk bikkfanyelv, a Horthy-korszak hierarchikusabb úri társadalmának megnyilvánulásai, a rangok és címek szigorú számontartása ellenszenvet váltott ki az újonnan visszatért magyarokból, akik polgáribb, segítőkészebb és rangkórságtól mentes közigazgatáshoz szoktak hozzá a csehszlovák uralom alatt, amikor is széles körű önkormányzatiságot élveztek, cseh nacionalizmus ide vagy oda. Ebből formálódott ki az, amit „felvidéki szellemnek” neveztek, szemben a megújulásra szoruló csonka ország hangulatával. Egyes váteszek szerint ennek a felvidéki szellemnek vérfrissítést és megváltást kellett volna hoznia a magyar közéletbe, közgondolkodásba.

A Felvidéket tulajdonképpen saját minisztérium igazgatta, élén Jaross Andorral, aki kijelentette: „A Felvidék nem vadászmező!”, azaz a felvidéki magyar párt territóriumának kell maradnia. A felvidéki magyarok ragaszkodtak a csehszlovák időkben szerzett jogaikhoz, aminek neoralgikus pontja volt a választás: az 1938-as magyar választójogi törvények sokkal kevesebb embernek adtak volna szavazójogot, így halasztgatták az eredetileg 1939 novemberére tervezett felvidéki választásokat, végül pedig az a megoldás született, hogy aki az előző csehszlovák választásokon voksolhatott, azok mind voksolhatnak majd ekkor is – csakhogy végül a választás elmaradt.

A kötet beszámol a felvidéki magyar baloldali politika alakulásáról és a zsidóság életéről, eltűnéséről is, ahogy a szlovák revizionista mozgalomra is kitér. Érdekesség, hogy az újonnan létrejött szlovák állam a reciprocitás elvét alkalmazta: azzal tartotta sakkban a magyar kormányt, hogy ha elvette a magyar etnikai területre még a csehszlovák időkben betelepített szlovákok („telepesek”, „kolonisták”) vagyonát, akkor keresztbe tett például a szlovákiai magyar földbirtokosoknak. A zsarolási taktika működött, érthető is az alkalmazása, ugyanakkor gúzsba is kötötte, korlátozta a két állam kapcsolatát.

Simon Attila rimaszombati történész kötete szépen illeszkedik a hiánypótló, népszerűsítő történeti kötetek sorába, amelyek sorát Ablonczy Balázs Visszatért Erdély című műve nyitotta meg. A kötet arányos, rövid, olvasmányos összefoglalása az általa bemutatni szándékozott korszaknak.

Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938-1945.

Jaffa kiadó, 2014.