„Akármennyire nyitottan érkeztem a Balaton Soundra, mondván, ezt is meg kell nézni, soha többé nem jövök, az biztos. Pedig a fesztivál tényleg működik: számolatlanul sok helyszínen az elektronikus zene minden műfaját tolják, és nincs olyan eldugott zug, ahol legalább pár tucatnyi fiatal ne pörögne búgócsigaként, vagy ne menetelne helyben, nem olyan bonyolult a koreográfia. A zamárdi strand partját ügyesen kiépítették a fesztivál idejére, aránylag áttekinthető, érdekes elemekkel dobták fel az összképet, bár az óriás színes virágoknál elgondolkodtam, hogy erősebb tudatmódosító szerek hatása alatt azért valószínűleg dobnék egy hátast, hogy milyen ütős az anyag. Kell valami kapaszkodó, ami eligazít egy ilyen őskövületet is, mint én, menjünk a Halott Pénz koncertjére, mondok, őket legalább ismerem a rádióból.
Ez volt a második vesztes meccsem aznap. Hiába magyaráztam magamnak, hogy az is zene, amit számítógépen raknak össze hangmintákból, már attól felcsillant a szemem, hogy jé, élő zenészek a színpadon. Majd elkezdődött a koncert, és odalett a hangulat. A frontember, Marsalkó Dávid vagy fáradt volt, vagy alapból olyan semmilyen, mondjuk, igaza is van, ha egyszer a legbénább összekötő szövegre is extázisban üvölt a tömeg, minek erőltesse meg magát, nem hallom a hangotokat, kezeket a magasba, feladat letudva. Hasonló élmény ért szombaton a Faithless koncertjén, Maxwell Frazer motyogott valamit a mikrofonba, és a tömeg tombolt, ennyi kigyúrt férfit és kikészített nőt egy helyben még nem láttam, ott álltam, mint egy marslakó, ez nagyon nem az én világom, motyogtam válaszul, de ti azért csak szórakozzatok jól, intettem vissza búcsúzóul.”