A komment szabadsága

„Ismét napirendre került a közélet egyik legfontosabb kérdése: a mai internetes időkben, amikor egy kattintással továbbíthatók az információk, vajon korlátlan-e a szólás szabadsága? Egy évvel ezelőtt az Alkotmánybíróság (AB) válaszolt erre, természetesen egy hazai ügy kapcsán, néhány napja pedig egy észt jogvita végérvényes lezárásaként az Emberi Jogok Európai Bírósága fejtette ki álláspontját. A két döntés tökéletesen egybecseng, mindkét testület arra a következtetésre jutott, hogy a világhálón sem lehet akármit közzétenni. Az internetes oldalak, a hírportálok, a blogok felelősséggel tartozhatnak, s akár kártérítésre is kötelezhetők a jogsértő kommentekért, hozzászólásokért.

Azt hihetnénk, mindez magától értetődik, és csak csodálkozni lehet azon, hogy az elmúlt időkben nagyon sokan másféle válaszokat szorgalmaztak. Úgy vélték, hogy az internetes cikkekhez fűzött megjegyzések, kommentek bármiről szólhatnak, névtelen vagy álnevet viselő szerzőjük korlátlanul sértegethet, becsmérelhet másokat. Elsőre azt gondolhatnánk, az eltérés abból adódik, hogy maguk a hírközlők, a szövegeket közvetítő médiumok képviselői is más-más feltételek közt szocializálódtak. A nyomtatott újságok szerkesztőinek és kiadóinak szinte a kezdetektől természetes volt, hogy a rágalmazás, a hamis vád, a szélsőséges, becsmérlő kijelentés nem csak a hírlapíróknak tilos, az ilyen megnyilvánulást az olvasói levelek szerzői sem engedhették meg maguknak. Illetve nem engedte ezt meg nekik a szerkesztőség, mert ha megengedte volna, a sértett személy panasza nyomán a bíróság rövid úton kártérítésre kötelezhette volna a kiadót, ugyanúgy, mint a cikkek szerzőit. A hírlapok természetesen tudomásul vették, hogy a polgári és a büntetőtörvény hatálya alatt állnak, a tényközlő írásaik nem rugaszkodhatnak el a valóságtól, véleménycikkeik pedig nem lehetnek becsmérlőek, megalázóak. Ez ugyanis sértené a személyiség jogait. Ha mégis hiba történt, a kiadó olykor tetemes kártérítési összeget fizetett.

Az internet mint új médium eleinte mintha a feltétlen szabadság igényével lépett volna fel. A honlapok, az internetes oldalak munkatársai, képviselői úgy vélhették, nem korlátozzák őket a nyomtatott sajtó kötöttségei. Nyilván hozzájárult ehhez, hogy az információközlés és a véleménytovábbítás technikai háttere is különbözik a nyomtatott újságok működési rendjétől. Sejthető volt azonban, hogy a feltétlen szabadság számukra is csupán illúzió. Senki sem gondolhatta komolyan, hogy a végtelenségig folytatható lesz az a gyakorlat, ami idehaza is kialakult, az utóbbi években pedig különösen elterjedt az egymással is konkuráló, éles versenyt folytató weboldalakon. Az még csak hagyján, hogy túlfűtött érzelmeik, indulataik hatására a hozzászólók olykor következetesen Sztálin vagy Hitler követőinek titulálták egymást, de a nyomdafestéket nem tűrő gyűlöletbeszéd néha szinte elöntötte az egyébként széles közönségnek szánt oldalakat. A kommentelők nem kímélték a cikkekben szereplő egyszerű halandókat s a közszereplőket sem, egymást követték a gyalázkodó, mocskolódó kijelentések.”