„Miközben az elmúlt évtizedekben elveszíteni látszik jelentőségét a házasság intézménye, a politikai-ideológiai küzdelem kiemelt területévé vált, hogy olyanok is legálisan köthessenek házasságot, akik korábban ezt nem tehették meg. Vagyis a házasságkötés ténye mégiscsak felértékelődött. Nincs itt ellentmondás?
Ez valóban ellentmondás, de modern társadalmunk és közéletünk hemzseg az ellentmondásoktól. Nehéz, sőt lehetetlen lemondani arról, ami természetes és jó. A házasság természetes és jó intézmény, amelynek az emberiség történetéből ugyan sok alakváltozata ismert, de mindegyikben közös, hogy alapvetően férfi és nő életközössége. Már a XIX. században politikai viták övezték a polgári házasságkötés bevezetését, annak mibenlétét, de ma egészen új jelenség szemtanúi és érintettjei vagyunk, amikor azonos neműek kapcsolatára is alkalmazni kívánják a »házasság« megnevezést. Érthető, ha egymást szerető és támogató emberek szeretnék nyilvánosan megerősíteni egymáshoz való hűségüket. Az is érthető, ha tartós életközösségben élők jogi értelemben is stabilizálni kívánják a kapcsolatukat. Számos példát látunk erre a szerzetesrendekben: azonos nemű személyek életközösségben élnek, fogadalmat tesznek, hűségesek egymáshoz és a közösséghez, de ez távolról sem nevezhető házasságnak. A hűség, bizalom, kiszámíthatóság elengedhetetlen az igazán gyümölcsöző személyes kapcsolatokhoz. Nagyon emberi dolog ez, sokan felismerik a jelentőségét, mert mindenki arra vágyakozik, hogy biztonságban tudja szeretteit, önmagát és a szeretteihez fűződő kapcsolatát. Ez azonban nem elégséges indok arra, hogy házasságnak nevezzük azt, amit mindeddig okkal nem tartottak soha sehol házasságnak.
Úgy tűnik – különösen az írországi népszavazás fényében –, hogy nemcsak a közvélemény egy része, de mintha egyházi körök is a haladás ismérveként kezelnék a melegházasság törvényes lehetőségét. Ön viszont határozottan azt állítja, hogy tévednek, akik azt hiszik, az egyház is belátja egyszer, hogy a házasság nem csak férfi és nő életközössége. Ön szerint miért lehet találkozni még katolikus körökből is ilyen megengedő nyilatkozatokkal?
Vannak teológusok, akik azzal tettek szert hírnévre, hogy megpróbálják teológiai érvekkel igazolni az úgynevezett melegházasságot. Végső soron azzal érvelnek, hogy a legtökéletesebb szeretetközösségben, minden szeretetközösség ősképében és alapjában, a Szentháromságban nincsen nemi különbözőség, vagyis a házasság szeretetközösségének sem lényegi eleme a nemek különbsége. Az ő munkáik magánvélemények, és szerintem intellektuálisan még csak nem is izgalmas olvasmányok. A keresztény teológiát az különbözteti meg például a filozófiai, a természettudományos vagy más egyéb megismeréstől, hogy alapelveit a Bibliából meríti, míg az utóbbiak más axiómákból kiindulva tárnak fel igazságokat az emberi értelem megfelelő használatával. A teológia a Bibliából meríti azt a gondolatot is, hogy Isten Egy és Három, hiszen az emberi értelem önerejéből nem jut el erre az önmagában teljesen paradox gondolatra. Ha a kinyilatkoztatásból tudunk a Szentháromságról, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségéről, amelyre ezek a teológusok hivatkoznak, akkor ugyanezen kinyilatkoztatásból egyértelmű tanítást kapunk arról is, hogy mi a házasság teológiai értelemben, s hogy igen mély analógia van az első emberpár, a férj és a feleség és Krisztus és az egyház kapcsolatában. A Szentírás, különösen az Újszövetség világos tanítást ad arról, hogy mi fér bele a házasság fogalmába és mi nem. Nem mellesleg igen kemény szavakkal, következetesen elítéli az azonos nemű személyek között létesített szexuális kapcsolatot is. A melegházasságot támogató katolikusok túlnyomó többsége persze nem foglalkozik a teológiai érvekkel. Általában azt fogalmazzák meg, hogy ha két azonos nemű ember szereti egymást, szilárd életközösségben él, és ezt hivatalosan kinyilvánítja, akkor miért ne illethetnék meg őket ugyanazok a jogok, mint másokat, beleértve a gyermekek örökbefogadását és nevelését. Ez látszólag nagyon barátságos és humánus elgondolás. A többség leragad itt, nem gondolja tovább, a következményekkel, például az érintett gyermekek jogaival érdemben nem foglalkozik. Jobban szeretjük, ha toleránsnak tartanak minket, mint ha kirekesztőnek. Könnyen belefuthatunk az ilyen csapdákba, különösen, ha nincs valódi ismeretünk sem az adott témáról, sem saját egyházunk vonatkozó tanításairól. (...)
Következik-e egyértelműen a konzervatív politikai álláspontból a melegházasság intézményének elutasítása? Hiszen a konzervatív politikafilozófia – amennyiben jól tudom – nem szükségszerűen áll keresztény vagy vallási alapokon.
A házasság nem keresztény és nem vallási kérdés. Ebben a vitában ütközhetnek vallási, bibliai, természetjogi, szokásjogi, filozófiai, szociológiai, pszichológiai, erkölcsi, történelmi érvek, de ezeket ne keverjük össze. Teológiai érvvel teológiait kell szembeállítani, pszichológiaival pszichológiait, történetivel történetit, és így tovább. A konzervativizmus inkább attitűd, mintsem eszmerendszer. Sajátossága, hogy például a liberalizmustól vagy a szocializmustól eltérően nem elvont eszmék megvalósításáért küzd, sőt visszautasít minden nagyszabású, társadalmat átalakítani kívánó ajánlatot. A konzervatív ember bízik a közösség felhalmozott tapasztalatában. Az adott helyzetre figyel, és azt mondja, nézzük meg, mit tanulhatunk a hasonló helyzetekre eddig adott válaszokból. A melegházasság támogatása ebbe a képletbe szerintem nem fér bele, mert az radikális újítás, amely a társadalom alapját érinti. Persze adhatunk a konzervatív szónak olyan jelentést, amely összebékíthető a melegházasság elfogadásával, amint azt David Cameron tette. A melegházasság intézményét azonban csak olyan konzervativizmus támogatja, amely éppen akkora távolságban van a konzervativizmus hagyományos értelmétől, mint a melegházasság a házasság hagyományos értelmétől.”
