„Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter is részt vett a június 8-án, hétfőn Szekszárdon megrendezett Dél-dunántúli Építészeti Fórumon, ahol meglepő nyíltsággal sztendápolt a főleg építészekből álló közönségnek. Mivel településtervezőként – vélhetően valamilyen véletlen folytán – engem is meghívott a Miniszterelnökség, ezért megragadtam a kínálkozó alkalmat és én is elmentem meghallgatni, hogy miben gondolkozik a kormányzat a szakmámat illetően. Az építész szakmát érintő kérdésekkel nem terhelném a többségében nem építész olvasókat, de lejegyeztem néhány érdekes, felháborító vagy aggasztó kijelentést Lázár szekszárdi »őszödi« beszédéből. Nem kommentálom részeiben a szöveget, mert szerintem Lázár mondatai magukért beszélnek: Orbán jobbkeze nagy nyilvánosság előtt ismerte el, hogy még a kormány tagjai sem képesek egymással jól együttműködni, rossz az adószabályozás, az állam túlszabályozott, nem tudja az ország megtartani a fiataljait, nem kalandvágyból, hanem megélhetésért mennek külföldre a fiatalok, szerinte a »fehér magyarok« jobban keresnek Spanyolországban, mint a románok, nyomulnak a frekventált budapesti kerületi önkormányzatok az építéshatósági jogokért (mert az gazdasági konzekvenciákkal járó kérdés, egy befolyásolási pont, az egy szívességi faktor), és gyökeres strukturális és további mélyreható kulturális változásokat terveznek a hazai társadalomban, Magyarország egészében. Szerintem durva.
»Riasztó állapotban van az állam, nagyságát, mozgásképtelenségét és az elnehezültségét – a magyar szó, hogy elnehezült valaki vagy elnehezült valami jól adja vissza – és azt mondják a mi munkatársaink, illetve azt tanácsolják nekünk, hogy három-négy dologhoz próbáljunk hozzányúlni: az egyik az adóeljárásrend, nem az, hogy mennyi adót kell fizetni, hanem hogyan kell adózni: ugye a söralátéttől most már egy sörgyárig jutottunk, ami szükséges, mert a söralátét olyan messze van, hogy inkább egy sörgyár nagyságú egy alátét adóbevallás. De hát messze vagyunk ettől. Ilyen az európai uniós pénzekhez való hozzáférés, általában az államépítkezés kultúrája és az építésügyet is abban a körben szokták emlegetni, ami az ember előtt az átlagnál több akadályt állít, hogy akár magán, akár közösségi, akár ügynökségi, akár privát vagy vállalkozói beruházást vagy építkezést valósítson meg. Én ennek a megítélésére nem voltam képes, és igazából a minisztériumi kollégákat kértem meg nem a saját minisztériumomban, hanem más minisztériumokban, hogy ehhez segítsenek hozzá és ez nem történt meg. Engem azzal bízott meg a miniszterelnök úr, hogy a rám jellemző hát ööö... vakmerőség –fogalmazzunk egy szalonképes szóval – a rám jellemző vakmerőséggel próbáljak a bürokráciának nekiesni és majdnem már az elhalás állapotába jutottam, mert a minisztériumok semmiféle segítséget nem adtak arra, hogy a rájuk vonatkozó szabályokat hogyan lehetne megváltoztatni, hiszen az a létezésük alapjait veszélyeztetné, hiszen minél nagyobb a bürokrácia, annál nagyobb a minisztérium, annál nagyobb államapparátus, annál nagyobb az államigazgatás és ha kevesebb a szabály, akkor nem kell annyi munkavállaló és nem kell ekkora irányítási struktúra.