Mi jövünk

„A mai politikai rezsim mindent a hatalom szempontjából szelektál, és von be valamiféle nemzetinek hazudott, avítt cukormázzal, lelke rajta. Az, hogy ehhez komoly anyagi forrásokat mozgósít, nem szép, de a történelemből tudható, hogy a kánonteremtés drága mulatság. Nincs túl sok nemes, esztétikailag értékelhető relikviája, ám ezzel a magyarországihoz hasonló kurzusok nem szoktak számolni, a miénk még kissé szégyenlős annyiban, hogy avatás nélkül csempészi a művet a neki szánt helyére. Csakhogy ez az azokból fölsorakozott regiment dühös. Tobzódik kitüntetésekben, juttatásokban, de korábbi sebei változatlanul égetik, számára a tálcán nyújtott előny is hátrányos megkülönböztetéssé válik, kudarcként éli meg agyontámogatott győzelmeit, az alkotói kedvet átveszi a rosszul értelmezett szolgálattal vegyes bosszúszomj. Teljes szívvel és hittel, amit nem roppant össze semmiféle érv, pláne nem józan hang vagy kritika. 

Mi jövünk – hajtogatják, s még csak nem is az a baj, hogy jönnek, hanem ahogy teszik. Eljön az idő, amikor már a kritikákat is csak mi fogjuk írni – lát a jövőbe Kerényi Imre, aki a műfordítás nehéz helyzete kapcsán állítólag azt mondta: »Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején.« Cáfolni fogja szavait, vagy megbánni, humorizált csak, mindegy. Beltagként érzi kirekesztettnek magát onnan, ahová tartozni szeretne. Ez a frusztráltság teszi bosszúszomjassá, löki idáig társaival együtt, s ebből lehet majd mindjárt kultúrpolitika, miközben ők nem akarják, dehogyis. Isten ments.”