Hála Istennek azért van nekünk még egy Kertész Imrénk, aki a Saul fián elérzékenyülő, az alkotók felé elismerését és gratulációját kifejező Lanzmannal kapcsolatban a következőket írja: „Elolvastam Claude Lanzmann filmjének, a Shoahnak a forgatókönyvét. Szerepelnek itt egy volt fogoly vallomásai, aki a Sonderkommando tagjaként, »a pokol hetedik bugyrában« végezte munkáját. Az ő beszámolójából is kiviláglik, hogy a legnagyobb rettenet, a legkegyetlenebb borzalom végül is mindenféle irodalmi közvetítésnek ellenáll. Az üzemszerű tömegmészárlás »szokványos eseményeit« csak »középszinten« lehet ábrázolni. Minden szerzőnek számolnia kell ezzel az elháríthatatlan ténnyel, aki a koncentrációs- és megsemmisítő-táborokról kíván regényt írni.”
Vagy filmet csinálni, tegyük hozzá, pláne egy sonderkommandósról.
De itt van a szintén túlélő lengyel Tadeusz Borowski (az 119 198 számú auschwitzi rab) is, illetve könyve, a Kővilág, benne pedig egy sonderkommandós szavaival: „De istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal bekergettük a kamrába a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy szórják be a ciklont. Azért van már egy kis rutinunk benne.”
*
A Saul fia alaptörténetében tehát – lévén a valóságban „gyereket” már nem nagyon lehetett felismerhető formában kihozni egy gázkamrából (az emberi gúla legaljáról) – sokkal inkább az van, hogy egy már irodalmi szinten átírt narrációt tesznek a vászonra szándékosan „hitelesítő” formai eszközökkel. Ugyanakkor a valódi hitelesség alapja az elbeszélés realitása, az üzenet maga, nem pedig a filmnyelv, ami csak forma ennek közvetítésére. Mint mondtuk ugyanis: a film jó, a film működik. Csak a sztorit nem lehet elhinni. Mert nem is igaz.
Egy sonderkommandós nem „járkál” ugyanis a táborban, pláne nem ilyen hosszan társalogva a rabtársaival. A sonderkommandósok a valóságban szigorúan el voltak zárva a többi rabtól, lévén „Geheimnisträger-nek” azaz „titoktudónak” számítottak.
Hálátlan szerep a vészmadár hangja, amikor valami pozitív történik a film kapcsán, amikor rávilágít egy mű a tragédiára. Ennek ellenére az emberben motoszkál a fura érzés – ami a film harmadik harmadában csak igazolást nyer – hogy nem attól kapjunk az aktuális hátast, vagy katarzist/ ellenkatarzist, ami történt, hanem… Beszéljen inkább Kertész Imre, pontosabban egy róla készült beszámoló helyettünk:
„A naplóbejegyzések alapján az író a kitüntetés után többé nem tudott a tükörbe nézni, és egy színésznek tartotta magát, aki Kertész Imre írót alakítja inkább rosszul, mint jól − jegyezte meg a Die Zeit munkatársa. „Egy részvénytársaság lettem, egy márka. A Kertész-márka” − mondta Kertész Imre.
Az interjú készítője szerint a magyar író az utóbbi két évtizedben a német emlékezetkultúra hőse, keresett ünnepi szónok és ünnepelt Auschwitz-túlélő volt, most viszont az egész világ megtudhatja a naplójából, hogy végig „holokauszt-bohócnak” érezte magát. „Valahogy így” − mondta erre Kertész Imre. Arra a kérdésre, hogy nem vált-e „egy kicsit holokauszt-iparrá” az emlékezet kultúrája Németországban, azt válaszolta: „nem egy kicsit, hanem teljesen”.
*
Holokauszt-bohóckodás? A „nyugati emlékezet-kultúra-ipar” kielégítése? Halálgyárból emlékezetgyár? Műfaji film, mint ipari termék? Megengedhetünk magunknak ilyen gondolatokat Kertészt olvasván? Vagy legyen itt a másik példa Kertésztől a Végső kocsma egyik idézete: „Egy volt buchenwaldi fogoly a régi egyenruhájában jött el az ünnepségekre. Többet mondani erről nem is lehet. Csaknem egy évszázad elmúltával sem fogták fel, hogy tizenkét évig egy Hitler Adolf nevű ember uralkodott Európában, s a világot gyilkosokra és meggyilkoltakra, illetve meggyilkolandókra osztotta fel. S ez az így felosztott világ működött. De ilyen fantázia nincsen. Nagy tudás és nagy bátorság kellene ahhoz, hogy valaki ezt valóban fel merészelje fogni. Én belefáradtam. Ahogy Festtel a múltkor beszéltem erről, észrevettem, hogy nincs mit mondanom. Ich bin Holocaustmüde, mondtam valakinek. S tényleg az vagyok: a dolgok kicsúsznak a kezemből, és már nem értek semmit. Mindenesetre H.-ünnepélyre nem megyek.”
A filmet és a hájpot látva azonban egy holokauszt-ünnepélyen érezzük magunkat, és ebben az esetben inkább választjuk Kertész és Borowski társságát. Mert ott jobban érezzük a dolgokat, mint a vetítőteremben, a könnycseppek, szerepek, ódák és az „emlékezetipar” gyáraiban.
A Saul fiát egyébként sokan hasonlítják (maga a rendező is) Elem Klimov művéhez, a Jöjj és lásshoz. Mi nem ezt éreztük. Elem Klimov (akinek keresztneve az Engels, Lenin, Marx szavakból képzett betűszóként lett ELEM) 1985-ben az első volt a szovjet rendezők közül, aki úgymond kitört a sematikus orosz propagandafilmek szorításából. Ugyan Klimov remekművének, látomásos és sajátosan naturalista terrorjának, egyszemélyűségének van „némi” formai kapcsolata a Saul fiával. Azonban szigorúan megvizsgálva a Jöjj és láss partizánfilm, ilyen módon egy az ötvenes évek óta meglévő sematikus és műfaji zsáner szétbontása, totális újraértelmezése. A bontás azonban tartalmi szinten jön létre, és épp ez a trükk Klimov filmjében: miközben végig tartja a hivatalos szervek által „elvárt” formai követelményeket, műve mégis hemzseg a metafizikai szintű értelmezési lehetőségektől. Formailag szinte sematikus, tartalmilag pedig elképesztően gazdag.
A Saul fia azonban ennek inverze. Épp ezért állíthatjuk, bár egy szinte hibátlanul megkonstruált magyar filmmel lettünk gazdagabbak, és végre újfent a magyar filmre terelődött a nemzetközi figyelem, a magyar holokauszt igazi drámájával még mindig adósok vagyunk. Nem csak Nyugatnak. Önmagunknak is.