Tényleg ennyit ér az egész?

„1991. decemberében egy szaros pont híján lemaradtam a pannonhalmi bencés gimnáziumba való felvételről. Mint később kiderült, éppen annak a tanárnak az első osztályába kerültem volna, akiről most sokat írnak az újságok. Megismerkedtem vele, és két-három éve, amikor egy eseményen mindenki együtt volt, megismerkedtem az osztállyal is, amelyikbe kerültem volna. Valóságos családot ismertem meg, olyan harmincasokat, akikből annak idején jó érzékkel és sok-sok szeretettel közösséget formált valaki, és látszik, sok-sok évvel a szétszéledés után is él ez a közösség. Ott ültem-álltam egy darabig bénán egy teljesen más anyanyelvvel, és már nem csak szégyelltem, hanem bántam is azt a valamikori egy pontot. Ezek a szereplők most vizsgálatok szereplői, nevük elhallgatásával idézik a mondataikat, és csak ahhoz tudnám hasonlítani, amit érezhetnek, mint amikor egy családon belüli félszavakat-szokásokat-(és tessék, igen), érintéseket kell kivinni a napra, nyilvános helyre, idegen nyelvre lefordítani. Nem tudom, tanár elérhet-e nagyobb eredményt, van-e nagyobb siker, mint egy olyan közösség, amit én aznap kívülről láttam. Tegnap egy igazán gyomorforgató-politikacsináló cikket olvastam az ügyben, bocsánat, ezért volt muszáj ezt most megírnom. Egyetlen cikkecske az újságírónak, egy kis számlatömbkitöltés, kacsintás a főszerkesztőtől, gratuláció egy gyakornoktól meg néhány idiótától, másfél perc az olvasónak - viszont egy élet tönkretétele a másik oldalon. Tényleg ennyit ér az egész?”