„A rendszerváltás után születtem, elméletileg »tiszta lappal«, nem fertőzött Marx, sem Szálasi. Azonban az idők folyamán rá kellett jönnöm, hogy bűnös vagyok, méghozzá háborús bűnös. Negyedik generációs, ha jól számolom.
Szerencsére szüleim értelmes emberek, így már elég korán ismertem a holokausztot. Természetesen egy gyerek nem tud mit kezdeni hatmillió ember szisztematikus kiirtásával, de borzalommal töltött el már akkor is. Aztán egyre többet hallottam a témáról, gimnáziumban tematikus órát is tartottak a holokausztról, kötelező jelleggel megnéztük moziban a Sorstalanságot is. Valóban megrázó film, főleg egy fiatalnak. Akkoriban kezdett a téma egyre kényelmetlenebbül érinteni. Ki volt ugyanis, aki ezeket végrehajtotta? Hát a magyarok. Mert ugye nincs átmenet, valaki vagy zsidó-mentő, vagy zsidó-irtó volt. Én legalább is ezt olvastam ki mindenhol: kollektív bűnösök voltak a magyarok. Akkor valóban a történelem részének gondoltam a dolgot. (...)
Így érünk el ahhoz, hogy miért is ellenzem, hogy legyen egy egész féléves kurzus, ahol CSAK a holokausztról van szó. És itt most veszem a bátorságot és nem csak a saját nevemben beszélek, hanem azoknak a nevében is, akikkel beszélgettem, olvastam/hallottam a véleményét. A holokauszttal kapcsolatban a szándék pont a fordítottján sült el, kontraproduktív lett, a témát annyira és annyiszor a magyar emberek arcába nyomták, hogy egész egyszerűen megunták. Elvesztette az igazi jelentését a megemlékezés, és ezt igazán tudhatták volna előre. Azt is tudhatnák, hogy amit az emberek számára kötelezővé tesznek, az előbb-utóbb utálat tárgya lesz. Jó szándékból írom: az egyetem vezetésének komolyan el kellene gondolkoznia, hogy kockáztatja-e, hogy a holokausztot kötelező elutasítás alá vonja-e. És itt ismét kiemelem, hogy nem csak a saját véleményem, el kell beszélgetni az egyetemistákkal és rá fognak jönni, hogy ez így működik. Sokkal pozitívabb fogadtatása lett volna, hogy ha csinálnak egy előadássorozatot a XIX. – XX. század népirtásairól, nagy tragédiáiról. Nekem ugyanis például a Don-kanyar a nagy tragédia, dédnagyapám ott halt meg, mégsem erőltetném rá senkire, hogy 12X1,5 órán keresztül azt tanulja.
Vitát indítottam talán, nem is annyira titkolt célom, azonban úgy érzem, itt volt az ideje, hogy leírjam az erről alkotott véleményemet. Aki nácinak, holokauszttagadónak vagy relativizálónak talál, az nem értette meg, mit írtam, arra azonban véleményem szerint senkinek nincs szüksége, hogy folytassuk az eddigi »vitaformulát« és elbeszéljünk egymás mellett. Azonban szerintem a vélemények közeledhetnek annyira, hogy eljöjjön az idő, amikor végre le tudjuk zárni magunkban a hetven évvel ezelőtt történteket, méltón tudunk emlékezni az áldozatokra és végre a jövőbe is tekinthetünk. Mert nem vagyunk bűnösök.”
