13 éves voltam, amikor meglett az első cipőm

„A nyilvános megszólalásaidat tanulmányozva úgy tűnik, hiszel abban, hogy az őszinteség, a nyíltság átalakíthatja a világunkat. Miért kell a nevükön nevezni a dolgokat?

Mert félek a rejtett terrorizmustól, az álcázott szavaktól, attól, hogy ha valami felmerül a gondolataink között, azt magunkban őrizve dédelgetjük. Félek attól, hogy eljuthatunk újra oda, amikor a 30-as években az európai gazdasági válság közepén bizonyos csoportokat kipécézett magának a politika, és közölte, hogy ők a bűnösök. Ha viszont én nyíltan beszélek arról, hogy mi történik ma Magyarországon a cigánykérdésben, akkor rejtett vágyakat húzok ki azokból a körökből, akik bizonyos dolgokat gondolnak rólunk, de – egyelőre – nem merik azokat kimondani. Nem akarok megmondóember lenni, egyszerűen meg akarom győzni a szkeptikusokat. Látjuk, tudjuk mi is, hogy vannak problémák, hát akkor rajta, beszéljünk róluk! A magyarországi cigánykérdést ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy Európában az iszlám vallású embereket kezelik: nem gondolhatjuk, hogy minden mohamedán terrorista, ugyanúgy azt sem, hogy minden cigány bűnöző és tolvaj. Meglep, hogy folyamatosan csodálkozunk, hogy gond van ezekkel az emberekkel, miközben elfelejtjük, hogy állandó kirekesztés sújtotta őket. Csak két példa: nem tudok olyan cigányemberről, aki 1945-ben, a földosztáskor földet kapott volna, de a rendszerváltás idejéről se tudok neked olyan cigányt mondani, aki kárpótlási jegyhez jutott volna. Ma Magyarországon úgy egymillió cigány él, ennek a tömegnek legfeljebb az 1-5%-a problémás, a többi viszont, ahogy én szoktam mondani: középszer. Azért nem mondom, hogy középosztály, mert a cigányoknál nincs meg az a réteg, aki a közéletben részt vehetne, képviselné az érdekeiket. Vannak még a nagyon gazdag cigányok, akik olyan módszerekkel szerezték a vagyonukat, amivel mi nem akarunk azonosulni.

Ebben az esetben ki az a mi? Cserdire és az ott élőkre gondolsz?

Nem Cserdire, hanem Magyarországra gondolok. Cserdi képes volt változásokat indukálni a közéletben: a rólunk szóló YouTube-felvételek nézettsége meghaladja a százezret, de amíg mi nem szólaltunk meg, nem voltak ilyen adatok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ha 100-150 ezer cigány családnak lenne internet hozzáférése, akkor a világ is másképp látszana. De ma egy cigány családból alig valami látszik a külvilágból.

Hogyan határoznád meg Cserdit valakinek, aki még csak hallott róla, de nincs személyes élménye?

Egyszerű a definíció: ha idejön, ne nézzen egzotikus állatnak, higgye el, hogy magyar állampolgár vagyok, aki cigány származású és büszkén szereti a hazáját. Ez az egész dolog valódi, stabil alapja: szeretjük a hazánkat, bár sokan nehezen hiszik el rólunk. Nem akarom megtagadni a cigány származásomat sem, mert büszke vagyok rá, de nem akarok vele tovább domborítani, mert nincs értelme. Látszik, színe van, de a viselkedésem nem különböztet meg másoktól, tehát a cigánykérdést más vágányon kellene futtatni, mint ahogy most történik. Nem akarok »díszcigány« lenni, csak azt szeretném elérni, hogy az ország megértse: ha valódi változásokat akarunk, ahhoz szükséges az én nézőpontom is. Amikor adakozunk, az nem megjátszott arisztokrata szerep, hiszen csak az tud adni, akinek magának is van. Egyszerűen azt akarjuk, hogy másokban is ingert keltsen ez a viselkedés.

Hogyan kerültél Cserdibe?

Pécsen születtem, de Cserdiben nőttem fel. Apám bányász volt, Pécsen éltünk egy ideig panellakásban, aztán kiköltöztünk ide. Nem azért jöttünk el, mert nem illeszkedtünk be, hanem mert idegen volt a számunkra a paneldzsungel, viszont a régi szomszédokkal ma is jó viszonyt ápolok. Ugyanakkor Cserdiben láttam a szegénységet, a nyomort, rengeteget éheztem. 13 éves voltam, amikor meglett az első cipőm. Nem volt módom iskolába járni: egyszerűen nem tehettem meg, pedig szerettem volna.

Nehéz gyerekkorról beszélsz. Hogyan tudtál onnan felállni?

Senki sem tart revolvert a fejedhez, hogy hülye legyél. Apróságokkal lehet eljutni az igényig. Mert igényeket kell magunknak felállítani, nem pedig vágyakat – azok nagyon messze vannak. Hogy mi a különbség igény és vágy között? Ha például úgy vágyom az ötöslottó főnyereményére, hogy nem lottózom. De ha akarok egy sportcipőt, azért tudok tenni, kétkezi munkával, szorgalommal, és ha cigány vagyok, eközben megcáfolhatok pár, rólunk a közéletben kialakult képet.

De te csak egyetlen vagy az egymillió cigányból: hol lehet elkezdeni egy ekkora munkát?

Kialakultak közhelyek, széles körben forgó viccek a cigányságról. Mondok egy ilyet: a Piros Zsiga programunkban egy piros zsiguliba beszáll négy cigányember és terményeket visz szerte az országban a rászorulóknak. Amikor azt mondják ránk, hogy »zsigás cigányok«, rögtön megsértődünk ahelyett, hogy kifognánk a vitorlából a szelet és nyíltan építenénk a sztereotípiákra.

Miért mondják rám, hogy »büdös cigány« vagyok? Tudja, gondolja, hallotta vagy mondta neki valaki? Esetleg tapasztalta? Ha valaki a saját szemére, fülére, orrára hallgat, és az legyőzi az előítéleteket, akkor nyert ügyünk van. Ugyanúgy fürdök, mosakszom és fogat mosok minden nap, mint te. Nem különb egyikünk a másiknál. Nem a bőrszín határozza meg a milyenséget. Vannak a történelmünkben százéves traumák, a cigányság viszont egy jelen fájdalom. A technika rengeteget fejlődött, az ember meg semmit: sokak szemében a bőröd színe határozza meg az emberségedet, nem a tulajdonságaid. Ezt nem akarjuk észrevenni, de Cserdi hangot ad ennek. Hiszek benne, hogy tíz éven belül komoly változások jönnek.

(...)

Volt már olyan, hogy az odanyújtott segítő kezet valaki ellökte magától?

Mi az adományozással Dévától Ócsáig, Budapesttől Cserdiig megtettük, amit meg tudtunk tenni. Amikor erről beszélek, nem csak materiális dolgokra kell gondolni, hiszen szép szót is adtunk. Nem találkoztam olyan magyar emberrel, aki nem volt erre vevő, ugyanakkor a cigányokon érezhető volt az »elvárom, hogy adjatok« hozzáállás, még a köszönöm szó is hiányzott. Cigánytelepen nőttem fel, ismerem a gesztusokat. Ahogy adtuk, abban volt alázat, de ahogy elvették, abban nem volt stílus.

(...)

Mindjárt tíz éve vagy polgármester. Beszélj azokról a gyerekekről, akik ebbe belenőttek, akiknek már természetes, hogy Cserdi rendezett, tiszta épületekből álló település.

Szakmunkások lettek, dolgoznak, mások hivatásos katonának vagy rendőrnek készülnek. Iskolába járnak, a közösség mintagyerekei. Persze nem mindenki, de gondolj bele: nekünk nem voltak szakmunkásaink, halmozottan hátrányos helyzetű volt a falu, most már pedig csak hátrányos helyzetű. 45 ember szerzett iskolai végzettséget, iskolánk van Bükkösdön, amit egy fantasztikus ember, Meisl Károlyné irányít. Amikor még a fenntartó a cserdi önkormányzat volt, én polgármesterként sosem gondoltam, hogy jobban kellene értenem az iskola vezetéséhez, mint az igazgató asszonynak: nekem csak egy dolgom van, pénzt és jó szándékot belerakni.

Ezek a gyerekek ottmaradnak?

Persze: a község Facebook-oldalán láthatod, hogy ezek nem beállított képek, a srácok nem díszletben állnak. A büszkeséget kell visszaadni, nem az önteltséget. Azt az érzést, hogy büszke vagyok a hazámra, a falumra, a szomszédomra. Hogy nem David Beckham a példaképem, hanem az apám meg az anyám. Apró, fontos dolgok ezek, amik a személyiséget erősítik.

Mit gondolsz a különböző roma ösztöndíjakról, célzott támogatásokról?

Rossz a pozitív diszkrimináció, teljesen ellene vagyok. Identitászavar lesz a vége, ha el akarod hitetni a környezeteddel, hogy ufó vagy, miközben mindenki tudja, hogy csak egy cigánygyerek vagy, és pont. Mert ha te az egészséges normák szerint viselkedsz, akkor senkit sem érdekel, hogy milyen színű a bőröd. Senki nem úgy kel fel, hogy ma utálni fog öt cigányt, hanem úgy, hogy félni kell tőlük. Ez részben gerjesztett félelem, de már mondtam: mi is tehetünk róla. Nem hiszek az integrációban, a roma stratégiában sem: abban hiszek, hogy mindenkit rá lehet vezetni a jó útra és meg lehet győzni. Megint hangsúlyozom: nem nagy számról beszélünk, ami a problémás eseteket illeti! Ugyanakkor egyre feszesebb a húr, egyre nagyobbak az indulatok: ez így nem mehet tovább.

Volt egy kezdeményezésetek tavaly, a nyári iskola. Mi ez pontosan?

Onnan indultunk, hogy a gyerekeket le kell kötni, mert ha nem csinálunk nekik programot, akkor ők csinálnak maguknak, és ilyenkor mindig a csínytevés az első a sorban. Ezt akarom felszámolni, mert nevelni kell őket, nem pedig szabadjára engedni. Minden szülőjük dolgozik, nem lézenghetnek a negyven fokos hőségben a gyerekek.

Ismerni akartuk a szellemi készültségüket, hogy miben tehetségesek. Sok minden kiderült: vannak rajzban, énekben, olvasásban tehetségesek, de vannak hiányosságok is. Nagy sikerű kezdeményezés volt tavaly, idén is folytatjuk, nulla forintból és sok lelkesedésből jött létre. Egy terem kellett csak hozzá egy megfelelő végzettségű szülővel. Hasonló módon alakult ki a dzsúdózás is nálunk: most 24 gyerekünk dzsúdózik, és három hónap után olyanokat nyomtak le a tatamin, akik négy éve ezt tanulják. Azok a gyerekek, akik igazi rosszcsontok voltak a suliban, most példás magatartásúak, mert fegyelmet és tudást szereznek az edzéseken. Tartást adtunk nekik úgy, hogy az nem került semmibe. Szabó Ferenc, az edzőjük szerint vannak köztük olyan tehetségek, akik akár olimpiáig is eljuthatnak. Ne vegyük el ezt az érzést, ne rontsuk el buta kommentekkel, amik arról szólnak, hogy Cserdiben cigány harcosokat képzünk. Mert a cigány is tud olvasni.

Hogyan határozod meg a tehetséget?

A zseniket nem kell trenírozni, azok magukat tolják előre. Nekem a tehetségről egyszerű képletem van: koszos az ablak, de ha tisztára tudom törölni, te pedig átlátsz rajta, akkor én tehetséges vagyok. Hiszem, hogy ez az apró esemény ma nincs eléggé megbecsülve: nem látom a közéletben, hogy tisztelnénk, aki tisztára pucolja az ablakot. Az is egy tehetség, ha a gyerekeink képesek rendszeresen iskolába járni, csak ezt nekik nem mondta még senki, hiszen a cigányság esetében a tehetséget legtöbben a muzsikálással azonosítják. A tehetség fogalma nem lehet kirekesztő. Nem beszélünk arról, amikor egy kisfiú szépen szaval vagy egy kislány gyönyörűen olvas. A tehetségnagyköveti címet arra is szeretném használni, hogy ezek a tehetségek hangot kapjanak, és 2016. március 25-én legalább egy tucat cigánygyereket akarok magammal vinni a Tehetségnapra. Mert az élet minden területéről meg kell mutatni a tehetségeket. Ha ez az ablakban van, akkor ott.”