A halál nem büntetés

„Szemben a ránk oktrojált, életet megrontó, a halált büntetésnek tartó, a messze jövőbe vetített félelemmel, az évmilliók folyamán kiválasztódott bennünk az életvédő félelem, mert aki nem félt meghúzni a kardfogú tigris bajszát, vagy szakadékok szélén ugrálni, az aligha élt eleget ahhoz, hogy továbbadja a génjeit. Ez a félelem nem árnyékolja be egész életünket, csak az azonnali veszélytől véd meg. Így nem tarthat vissza olyan bűn elkövetésétől, amelynek felderítését, bizonyítását, valamint évekig tartó bírósági tárgyalását és a sok-sok fellebbezést, kegyelemkérést követően, tíz-húsz évvel a tett elkövetése után hajthatnak majd végre. A gyakran példaként felhozott amerikai államokban általában ennyi ideig ülnek siralomházban az elítéltek. Ezenkívül, ha bevezetnék is nálunk a halálbüntetést, az elkövető számíthatna arra, hogy akár háromszor is megváltoztathatják a törvényt, például a következő választások után, mielőtt az ő kivégzésére sor kerülne.

Magáról a halál állapotáról nem tudunk semmi bizonyíthatót, de sokan hiszik a nagyon boldog, örömteli érzés, a halálközeli élmény folytatásának. Tehát érdemes ezt az érzést számításba venni a halál elrettentő erejének megítélésében. A vonzó fénytölcsért, a hívogató hangokat sokan misztikus jelenségnek tartják, én egy fiziológiai folyamat eredményeként írtam le az eutéliát bemutató Boldogabb élet – jó halál című könyvemben. Annak a boldogító élménynek az elvárhatósága beragyoghatja életünk utolsó napjait, óráit. Kevés nagyobb gonoszságot tudok elképzelni annál, mint azt sulykolni belénk, hogy a halál büntetés lehet, hiszen mindannyian halálra születünk. És alanyi jogon, az alaptörvényben is biztosított méltóságunkhoz tartozik jogunk az emberhez méltó jó halálhoz. Ettől foszthat meg az ilyen felelőtlen büntetéstanítás, amely nemcsak utolsó óráinkat ronthatja meg, hanem egész életünkben növelheti a patologikus halálfélelmünket, amely minden fóbiánk mögött áll.”