Fogyasztható szocialistákat!

„Ilyen megfontolások alapján a pártelnök-helyettes, Gőgös Zoltán egy másodvonalbeli politikus: megvannak az ügyei, amelyeknél szakmai ismeretei felvértezik, hogy a nyilvánosság előtt véleményformáló szerepet tölthessen be, azonban összességében nem alkalmas arra, hogy a mai választói keresletnek megfelelően médiapolitikusként viselkedjen. Ehhez ugyanis nincs meg a politikusi virtusa! Sőt mi több, az egész MSZP bennrekedt a saját rendszerváltáskori politikai valóságában. Tóbiás József, vagy éppen Lukács Zoltán szakmai felkészültségében - tökéletes pártpolitikusok lehetnek a parlamenti sorokban -, azonban a média ennél többet kíván. Itt el kell adni magukat, egyedi stílussal, bejáratott szófordulatokkal, szókratészi ravaszsággal. Ma nincs helye a médiában olyan politikusoknak, akik ezen követelményeknek nem felelnek meg.

Az MSZP-hez képest újoncnak számító LMP-ből azonnal két politikust fel lehet sorolni, akik rendre képesek a sajtón keresztül alakítani a politikai vitákat és a napirendet. Schiffer András, vagy éppen Széll Bernadett ugyan gyakran megosztja a szavazói szimpátiát, de nincs olyan politikai ügy, amelyben ne tudnának markánsan kiállni valamilyen álláspont mellett, és ezt átvinni a digitális nyilvánosság keretein belülre. Személyiségüket képesek politikai fegyverténnyé alakítani, ami a szavazók szemében óriási tőkévé kovácsolódik. Az újbaloldaliak már a „modern” politika játékszabályai szerint szocializálódtak, szinte velük született képességük a sajtófelületek hatékony és rutinszerű használata. A sajtóból táplálkozó laikusok elsősorban a karaktereket, és csak másodsorban a kérdéssel kapcsolatos preferenciáikat keresik. Véleményem szerint éppen ettől fogyasztóbarátabb a szocialistáknál az LMP. Tagadhatatlan viszont, hogy mind szervezetileg, mind országos beágyazottságát tekintve az MSZP a relevánsabb párt, és a médiát sem kívánom omnipotens szereplőként feltüntetni. Egy MSZP-LMP csatában nem döntőtényező az újbaloldaliak médiabarátabb politikusi kínálata, azonban ha az MSZP még mindig a váltópártiság álmait dédelgeti, uralnia kell a politikai teret, beleértve a sajtóorgánumokat is. Az ellenzéknek minden egyes nap a következő választásra kéne készülnie, úgy eltöltve a négy évet, mintha permanens kampány lenne, ehhez viszont csak a médiumok nyújtanak valós felületet. Jelen pillanatban azonban a szocialisták ilyen téren evolúciós körökkel vannak lemaradva.

A média kapcsán jön igazán a felszínre a közbeszédben gyakran említett pártok közti generációs törésvonal. Már elmúltak azok az idők, amikor a rendszerváltás dinoszaurusz pártjai a becsontosodott parlamenti frontvonalak mögött kényelmesen hátradőlhettek, és a padsorokból kamatoztathatták a tapasztalataikat. Paradox módon, ma a rutin a legfiatalabbak kezében van: a Jobbik és az LMP meglovagolják a politikacsinálás új hullámait, amivel sokkal szeszélyesebb, reaktívabb politikai légkört teremtenek. A szó szimbolikus értelmében politikai valóságshowt csinálnak, amelyben a »fogyasztói szokások« ismerete őket helyezi reflektorfénybe. Ez most még csak a fiatalabb kohorszban jelent szignifikáns dipolarizálódást, de ennek megváltozása természetesen csak idő kérdése. Az MSZP számára a valóság még zordabb, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a választóik gyorsabban habitualizálódtak ehhez az új politikai térhez, mint ők maguk. Itt már nem csak arról van szó, hogy a digitális kor szülötteivel, vagy éppen a legbizonytalanabbnak számító középkorú lakossággal vesztik el az első számú érintkezési felületet: Lassan a saját törzsszavazóik számára válnak nehezen emészthetővé.”