„Az iraki háború idején, nem sokkal az Abu-Graib-börtönbotrány kirobbanása után, volt egy ritka, az érték- és érdekalapú külpolitizálást meglehetősen jó arányban elegyítő döntése a magyar elitnek.
Az akkor ellenzékben lévő Fidesz ugyanis – arra hivatkozva, hogy ez a háború bizony már nem arról szól, amire hivatkozva legnagyobb szövetségeseink összetrombitálták az »új Európa« alkalmi koalícióját – nem szavazta meg a magyar honvédségi kontingens mandátumának meghosszabbítását. A szolgaiságot meggyőződésesen és opportunista módon egyaránt űző Gyurcsány-kormány hoppon maradt, viszont Magyarország megúszta egy fő katonai és három fő civil veszteséggel ezt a kalandot – a mobilvécé-szolgáltatók számára megnyílt üzleti lehetőséget, mint hozadékot, talán ne ecseteljük. Elég tíz év távlatából visszanézni, feldolgozni az Egyesült Államok vezette intervencionista politika gyászos utóéletét és hozadékát, hogy ez a pillanat feltűnően kiemelkedjen az elmúlt negyedszázadi magyar kül- és katonapolitika sodródásából, koncepciótlanságából, gyengeségéből, a segédhaddá degradáltság szégyenéből. (...)