„Az iraki háború idején, nem sokkal az Abu-Graib-börtönbotrány kirobbanása után, volt egy ritka, az érték- és érdekalapú külpolitizálást meglehetősen jó arányban elegyítő döntése a magyar elitnek.
Az akkor ellenzékben lévő Fidesz ugyanis – arra hivatkozva, hogy ez a háború bizony már nem arról szól, amire hivatkozva legnagyobb szövetségeseink összetrombitálták az »új Európa« alkalmi koalícióját – nem szavazta meg a magyar honvédségi kontingens mandátumának meghosszabbítását. A szolgaiságot meggyőződésesen és opportunista módon egyaránt űző Gyurcsány-kormány hoppon maradt, viszont Magyarország megúszta egy fő katonai és három fő civil veszteséggel ezt a kalandot – a mobilvécé-szolgáltatók számára megnyílt üzleti lehetőséget, mint hozadékot, talán ne ecseteljük. Elég tíz év távlatából visszanézni, feldolgozni az Egyesült Államok vezette intervencionista politika gyászos utóéletét és hozadékát, hogy ez a pillanat feltűnően kiemelkedjen az elmúlt negyedszázadi magyar kül- és katonapolitika sodródásából, koncepciótlanságából, gyengeségéből, a segédhaddá degradáltság szégyenéből. (...)
Hogy a magyar misszió elér-e valamit, lesz-e haszna, arról alighanem éppúgy fölösleges vitázni, mint más esetekben, például Afganisztánban vagy Koszovóban, ahonnan tizenöt évvel jótékony beavatkozásunk után megkaptuk a magunk rekord menekültadagját a biztonságpolitikai előrelátás tanulságos példájaként. A kérdés sokkal inkább az, hogy a fokozott iraki kockázatvállalás miként sül el. Egy biztos: a légitámadásokon kívül részt vevő koalíciós szárazföldi erők egyik legveszélyeztetettebbje lesz a magyar: míg mások kiképeznek és háttértámogatást nyújtanak, a honvédek lesznek az a pajzs, amely a rájuk mért esetleges csapásokat hivatott elhárítani. Hazánk fokozott láthatósága pedig arra sarkallhatja az iszlamista ellenséget, hogy stratégiai szinten, a hátországban mérjen ellencsapást. Joggal lehetünk kíváncsiak: vajon ha ne adj isten baj történik, és felelősöket keresnek, hány kar lendül lelkesen a magasba a tegnapi szavazáshoz hasonlóan?”