Valami szétszakadt Magyarországon

„Egyre többen adnak föl valamit, mert föl kell adni, mert nem lehet fenntartani, mert addig vártak a cserével a jobb időkig, amíg rájuk nem rohadt, egyre több a hibás mosógép, le kell cserélni a mosogatót, túlfolyik a WC, föl kell szedni a parkettát, mert gombásodik alatta, gond van a kazánnal, a kocsival sok a baj, a reggeli ima része lett a csakmaiselinduljonédesistenem, és valahogy mindig el is indult addig a tavaszi napig, amely persze hogy a hétvégére esik, arra a napra, amikor végre nem munkába kellett volna indulni, de az emberre ráég a fölsője, és a kocsi az istennek sem megy, köhög a motor, harákol, fújtat, mintha most fulladna ki végképp minden, ezen az egyik nap kurtán fülledt, majd másnap dermesztő tavaszon, úgy látszik, ennyit bírtunk, eddig bírtuk;

ezen a kókadt tavaszon

talán elértük a határt. Talán ennyi volt, talán épp ennyire voltunk fölkészülve. Mert most minden rosszabb, még ha kicsit minden jobb is. De mostanra már az elviselhetőbb is elviselhetetlenné vált. Jobbak a számok, talán megállt az egyenlőtlenségek növekedése, valóban történnek olyan dolgok, amik alapján akár érezhetnénk jobban is magunkat, de az idősíkok menthetetlenül összecsúsznak. Addig mondták az elmúlt öt évben, hogy most jobb, mint volt, hogy már akkor is rosszabbnak érezzük, amikor esetleg tényleg jobb. Valami szétszakadt.

Négy évre rendezkedtünk be, politikai ciklusokhoz alkalmazkodtunk, még ha nem létezett is az egyszer fönt-egyszer lent barbársága – ez már az elmúlt évek öröksége. Négy évre elég tartalékok égnek szét – az anyagi, fizikai, szellemi háttér eddig húzta, ennyi jutott türelemből, még egy évet ráhúz mindenki valahogy, ki így, ki úgy, de mint a brókerházak piramisjátékai, ezt sem lehet a végtelenségig bírni, nem lehet a lyukakat örökösen tömködni, nem lehet a hitet folyamatosan táplálni, a hit törik, a bankszámla apad, a környezet rohad, az emberi kapcsolatok felizzanak, mint a tűztövis, hogy aztán azonnal le is fagyjanak ezen a bódult tavaszon, amikor éjjel még minden megdermed;

ezen a szédült tavaszon

az emberre olykor ráég a fölsője, és ahogy végiggördül az izzadtságcsepp a hátán, rájön, hogy belefáradt. Mintha tényleg csak ennyi lett volna. Öt év. Annyi még bírható valahogy. Öt év jutott mindenkinek, öt év a rendszereknek, öt év magának az államnak is, amely addig betonozta magát, amíg kiszáradt és porladni kezdett. Ahogy az előző kormány is csak 2007-ig bírta, öt évig, azután szétporladt. Most is öt év adatott, öt pörgő-eszement esztendő, amikor fölborult minden, amiben hinni lehetett, és új hitek versengtek a régiekkel. Igen, megforgatták az egész világot, lett alaptörvény, választási törvény, dohánykoncesszió, új oktatási rendszer a »ha valaki vagy, akkor a gyereked is valaki lesz« gondolattal, lett vasárnapi zárva tartás, közmunka, szabad vallásgyakorlás címén eladott szegregáció, valahonnan keményen dolgozó kisembereket is leakasztottak, pedig még életükben közelről ilyen állatfajt nem láttak, holott velük állítólag már a szociális népszavazás idején történelmi szövetség köttetett.”