Négy évre rendezkedtünk be, politikai ciklusokhoz alkalmazkodtunk, még ha nem létezett is az egyszer fönt-egyszer lent barbársága – ez már az elmúlt évek öröksége.
„Egyre többen adnak föl valamit, mert föl kell adni, mert nem lehet fenntartani, mert addig vártak a cserével a jobb időkig, amíg rájuk nem rohadt, egyre több a hibás mosógép, le kell cserélni a mosogatót, túlfolyik a WC, föl kell szedni a parkettát, mert gombásodik alatta, gond van a kazánnal, a kocsival sok a baj, a reggeli ima része lett a csakmaiselinduljonédesistenem, és valahogy mindig el is indult addig a tavaszi napig, amely persze hogy a hétvégére esik, arra a napra, amikor végre nem munkába kellett volna indulni, de az emberre ráég a fölsője, és a kocsi az istennek sem megy, köhög a motor, harákol, fújtat, mintha most fulladna ki végképp minden, ezen az egyik nap kurtán fülledt, majd másnap dermesztő tavaszon, úgy látszik, ennyit bírtunk, eddig bírtuk;
ezen a kókadt tavaszon
talán elértük a határt. Talán ennyi volt, talán épp ennyire voltunk fölkészülve. Mert most minden rosszabb, még ha kicsit minden jobb is. De mostanra már az elviselhetőbb is elviselhetetlenné vált. Jobbak a számok, talán megállt az egyenlőtlenségek növekedése, valóban történnek olyan dolgok, amik alapján akár érezhetnénk jobban is magunkat, de az idősíkok menthetetlenül összecsúsznak. Addig mondták az elmúlt öt évben, hogy most jobb, mint volt, hogy már akkor is rosszabbnak érezzük, amikor esetleg tényleg jobb. Valami szétszakadt.
Négy évre rendezkedtünk be, politikai ciklusokhoz alkalmazkodtunk, még ha nem létezett is az egyszer fönt-egyszer lent barbársága – ez már az elmúlt évek öröksége. Négy évre elég tartalékok égnek szét – az anyagi, fizikai, szellemi háttér eddig húzta, ennyi jutott türelemből, még egy évet ráhúz mindenki valahogy, ki így, ki úgy, de mint a brókerházak piramisjátékai, ezt sem lehet a végtelenségig bírni, nem lehet a lyukakat örökösen tömködni, nem lehet a hitet folyamatosan táplálni, a hit törik, a bankszámla apad, a környezet rohad, az emberi kapcsolatok felizzanak, mint a tűztövis, hogy aztán azonnal le is fagyjanak ezen a bódult tavaszon, amikor éjjel még minden megdermed;
ezen a szédült tavaszon
az emberre olykor ráég a fölsője, és ahogy végiggördül az izzadtságcsepp a hátán, rájön, hogy belefáradt. Mintha tényleg csak ennyi lett volna. Öt év. Annyi még bírható valahogy. Öt év jutott mindenkinek, öt év a rendszereknek, öt év magának az államnak is, amely addig betonozta magát, amíg kiszáradt és porladni kezdett. Ahogy az előző kormány is csak 2007-ig bírta, öt évig, azután szétporladt. Most is öt év adatott, öt pörgő-eszement esztendő, amikor fölborult minden, amiben hinni lehetett, és új hitek versengtek a régiekkel. Igen, megforgatták az egész világot, lett alaptörvény, választási törvény, dohánykoncesszió, új oktatási rendszer a »ha valaki vagy, akkor a gyereked is valaki lesz« gondolattal, lett vasárnapi zárva tartás, közmunka, szabad vallásgyakorlás címén eladott szegregáció, valahonnan keményen dolgozó kisembereket is leakasztottak, pedig még életükben közelről ilyen állatfajt nem láttak, holott velük állítólag már a szociális népszavazás idején történelmi szövetség köttetett.”
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Az építőipar hatékonysága évtizedek óta alig nő, miközben a gazdaság többi része látványosan fejlődik. Hiába az új gépek, a digitális tervezés és a modern anyagok, a házak nem épülnek gyorsabban és nem lesznek olcsóbbak.
A miniszterelnök karácsony alkalmából egy keresztény tanítással üzent minden magyarnak.
A legfrissebb adatok szerint az amerikai gazdaság ereje nemcsak fennmaradt, hanem tovább is erősödött a globális kihívások közepette.
Az Európai Unió olyan feltételeket szab, mintha azt mondanák egy országnak: vágd le a lábad, és akkor kapsz pénzt – tette világossá a miniszter.
Recesszió, versenyképességi válság, politikai nyomás: a német kormány drasztikus lépésre szánta el magát.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
A vásárlásra ösztönző visszaszámlálások inkább egy meghosszabbított black fridayt idéznek, mintsem a lelki elmélyülés és a csend időszakát. A modern karácsony igazi kihívása talán az, hogy megtanuljunk választani. Gianni Annoni írása.
