A politikai korrektség felfalja önmagát

„Hol vannak a szólásszabadság határai? Az amerikai alkotmány első kiegészítése azoknál a beszédeknél húzta meg a határt, amelyek személy elleni erőszakra buzdítanak. Napjainkban aktivisták és egyetemi körök ezt a határt próbálják odébb tolni. A balosok továbbra sem tudnak ellenállni annak a csábító illúziónak, hogy a cenzúra egy jobb jövőhöz vezethet − írja Nick Cohen a Standpoint magazinban megjelent esszéjében. (...)

De ki mondja meg, hogy mi a sértő? Egy képviseleti demokráciában a képviselők, de az a többség rémuralma lesz. Egy diktatúrában az uralkodó párt és zsarnok szeszélyei, amely mindig talál majd valamit, amely a hatalmát akadályozza. Talán az a vehemencia, ahogy a sértett fogadja a sértést, egy indok lehet a cenzúrára? − kérdezi Cohen. De ha ez lenne a helyzet, akkor igazat kéne adnunk azoknak az iszlamistáknak, akik blaszfémiára hivatkozva ölnek. Ettől csak pár lépésnyire van az a szituáció, amelyben a bal- és a jobboldal a másik eszméit fájdalmasnak találja, és így akár egy politikai érv is sértő lehet. Az identitáspolitikák és az a vágy, hogy minden sértéstől megszabaduljunk, egy hobbes-i világot hoz létre, ahol bárki bárkit cenzúrázhat.

Erre a folyamatra maguk a politikailag korrektek szolgáltatják a legjobb példát, véli Cohen. Azokat, akik a kilencvenes évekig a leghangosabbak voltak a feminizmusban, s be akarták tiltani a pornográfiát és a prostitúciót, azokat napjainkban rivális feministák hurrogják le. Utóbbiak érvrendszere szerint az előbbiek megtagadják a munkához való jogot a szexmunkásoktól, ezért „prostifóbok”; és szerintük az, hogy a nőiségnek határokat állítanak, az bizony transzfób magatartás. Lehet, hogy az, ahogy a klasszikusabb feministák megkérdőjelezték a transznők identitását, sértő volt, de semmiképpen elviselhetetlen. Főleg, hogy azok nem folytattak ellenük kampányt − írja Cohen. (...)

Nick Cohen véleménye szerint a kilencvenes évek és napjaink helyzete sok hasonlóságot mutat. A politikai korrektség első hulláma akkor jött, amikor az amerikai bal romokban hevert a berlini fal lehullása és a kapitalizmus győzelme után. Annyira nevetséges volt a helyzet, hogy az elnökjelöltjük Bill Clinton lett. Egy ravasz politikus, biztos meggyőződés nélkül, akit megvett a Wall Street. A campusok radikálisai, látva, hogy a világot nem változtathatják meg, úgy döntöttek, hogy megváltoztatják az egyetemet. Jelenleg a bal megint visszavonulóban van. A válság ellenére az Occupy mozgalom kifújt, és valószínűleg Hillary Clinton lesz az elnökjelöltjük. Még egy ravasz politikus, biztos meggyőződés nélkül, akit megvett a Wall Street.

A politikailag korrekt nyelvezet továbbra is idegen marad az átlagos szavazóknak. De a balosok a visszavonulás közben is szánalmasan kitartanak a nyelv reformja mellett, a társadalom reformja helyett. Továbbra sem tudnak ellenállni annak a csábító illúziónak, hogy a cenzúra egy jobb jövőhöz vezethet.

A társadalom többi részének is van oka az aggodalomra a szerző szerint. A jövő politikusai, bürokratái, rendőrfőnökei és vállalati vezetői olyan egyetemeken tanulnak, amelyek azt tanítják, hogy a szabad vita és az érvekkel való meggyőzés annyira veszélyesek, hogy az egészség és a biztonság védelmében be kell őket tiltani. Ha nem tesszük próbára őket a lehető legerősebb módon, az ország, amely felett uralkodni fognak, bizonyosan nem egy szabad ország lesz.”